kiscim2117

 

Másfél évtizede az autóeladásban

tamara1617A lendvai Todorović Tamara a pályafutását majdnem a szülővárosában kezdte el az általános iskolában tanárként, de a sorsa aztán másképp alakult: nem kapott itt állást, így visszament Budapestre, ahol 15 éve a General Motorsnál, 2005 óta pedig a Nissannál dolgozik vezető beosztásban. Élvezi a munkáját, imádja a családját – és Lendvát. Szeretne gyakrabban hazajönni.
– Kezdjük a jelennel: Budapesten él, ott dolgozik az autóiparban.
– Igen, már 15 éve. A General Motors CEE-nél kaptam először állást, ahol három márkával – Opel, Chevrolet és Saab – és 14 országgal foglalkoztunk. Ügyfélszolgálati csoportvezetőként kezdtem, aztán a hálózatfejlesztésre kerültem. Majd váltás következett, 2005-ben a Nissan Sales CEE-hez (Central-Eastern Europe) mentem át, ahol Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország a fő piacunk, illetve áprilistól Ukrajna is. Mindig bízom benne, hogy egyszer hoznak egy olyan döntést, hogy a volt jugoszláv országok is hozzánk kerülnek...
– A Nissanhoz már szakmai tapasztalattal érkezett. Könnyebb volt így a hálózat fejlesztése?
– Nem teljesen így történt. Akkoriban ez nagy kihívás volt, a szervezet akkor jött létre és mindent nulláról kellett felépíteni. Nagyon kemény időszak volt, de a végén persze volt látszata és nagy lehetőségeket adott a fejlődésre. A Nissannal a hálózatfejlesztési területen a képzésekért – termék- és készségfejlesztés – és az ügyfélelégedettség javításáért vagyok jelenleg felelős, most már öt országban vezetői szinten. A munkám magába foglalja a folyamatok és a szabványok kidolgozását és megvalósítását, az értékesítésben és a szervizben egyaránt. Cégünk fő célja, hogy 2020-ig a legkeresettebb ázsiai autómárkává váljunk. Ezért nagy a nyomás, az ügyfélközpontú programok megvalósításán erőteljesen dolgozunk.
– Nem túl fárasztó?
– Nagyon élvezem a munkám. Talán egyetlen hátránya, hogy átlagban 10 órát vagy még többet dolgozom szünetek nélkül. Hát ez japán márka és „nincs kegyelem”... Vannak európai találkozóink, főleg az új modellek bevezetésénél, ezért viszonylag sokat utazom szerte Európában. Szeretem a találkozókat, ahol a világ minden tájáról érkező, különböző nemzetiségű nissanos kollégákkal eszmecserét folytatunk. Legutolján Rómában jártam. Mivel Párizsban van az európai központ és Barcelonában a Nissan Brand Center, elég gyakran megfordulok itt is. A munkám nagyon dinamikus, kihívásokkal teli és változatos. Többször is ki kell jönnöm a „komfortzónámból”, amikor közönség előtt új márkát prezentálok. Mindenféle nemzetiségűekkel dolgozom: az ügyvezető igazgatónk francia, az aftersales igazgató most japán, szóval nagyon fontos, hogy úgynevezett „cross cultural” szemléletünk legyen.
– Így már érthető, miért említette, hogy az üzleti kommunikációban angolul érzi magát a legotthonosabban, s így a világ bármelyik táján munkát tudna vállalni.
– A Nissannal az is jó, hogy elég könnyen lehet álláshoz jutni a világ bármelyik városában, ahol a cégünknek központja van, ha az ember eldönti, hogy ki szeretne jutni. A családommal nem vagyunk ennyire mobilak, mert a férjem munkája nagyon az országhoz kapcsolódik. Másrészt a gyerekek még mindig picik. Egyszer, ha nagyobbak lesznek, megfontoljuk ezt a lehetőséget is, főleg azért, hogy a fiúk tanuljanak meg egy idegen nyelvet és szerezzenek effajta gazdagító tapasztalatot is. Élvezem a munkámat, de a gyerekek az elsődlegesek. Nagyon jó, hogy nemrég a cégünk bevezette az otthonról való munkavégzés lehetőségét hetente egyszer. Élek is a lehetőséggel. Ilyenkor a gyerekeket elhozom az iskolából, óvodából jó korán, hogy együtt lehessünk.
– Ezt biztosan ki is használják, nem hagyják, hogy csak úgy múljon az idő...
– Nem. Amennyire csak lehet, minőségi időt töltünk együtt, sokat játszunk, kirándulunk, túrázunk. Két fiam van, Áron 5, Timon 7 éves. Imádom őket, nagyon jó fiúk. A kisebbik fiamat örökbe fogadtuk, amikor 2,5 éves volt. Mindig is az volt a vágyam, hogy legyen két vérszerinti és egy örökbe fogadott gyermekem. Majdnem teljesült a vágyam... Szeretik egymást, igazi testvérek: Áron huncut, Timon pedig kapható minden huncutságra. Férjem, Galli Károly szenvedélyes hegymászó, megszerette Szlovéniát és a Júliai-Alpokat, vele minden csúcsot meg is másztunk, de járunk Ausztriába, a Dolomitokba... Imádjuk a vaslépcsőkkel, hidakkal, kábelekkel felszerelt hegyeket, több mint 150 szakaszt másztunk meg együtt. Mostanában a gyerekek mellett ritkábban tudok menni, most a két óra alatti félmaratont tűztem ki magamnak célul.
– Pillantsunk vissza a múltba. Lendvai származású, gyermekkorát, diákkorát itt töltötte. Miyenek az emlékei a lendvai évekről?
– Élveztem a gyermekkoromat, az általános iskolát, a zongorát, a harmonikát, a tollaslabdát, melyben jugoszláv bajnok is voltam. A szüleimmel sokat kirándultunk, utazgattunk. Középiskolás koromban már nem voltam ilyen boldog itt, egy kamasznak nem sok lehetőséget nyújtott Lendva. Volt azért egy időszak, amikor apámnak kocsmája volt, a „7-es”, a „Sedmica”, és a várban diszkó. A hétvégéken nagyokat és sokat buliztunk... Most szeretnék gyakrabban Lendvára jönni. A család szétszóródott, a nővérem Ljubljanában él, én Budapesten, apukám Szerbiában, anyukám Lendván, ahol évente 2–3-szor találkozunk. Nagyon hiányoznak a szüleim. Teljesen más élni így külföldön, amikor nincsenek a közelben sem a szülők, sem a rokonok. Azért jó, hogy ma már Lendvára 2 órán belül elérünk, így az anyukám is, ha reggel telefonálok, hogy az egyik gyerek megbetegedett, már 10-re itt tud lenni. Igazi szupernagyi! Ő egyébként azt szereti a legjobban, ha az unokákkal Lendván lehet s viheti őket a fürdőbe.
– Nem bánja, hogy a sorsa Budapestre vitte?
– A sorsom szerintem jól alakult, ha újrakezdeném, valószínűleg nem változtatnék semmit. Mivel a tanulmányaim befejezése után nem vettek fel tanárnak a lendvai általános iskolába, visszamentem Budapestre PhD-zni. De először a maribori jogi egyetemre kezdtem járni, közben viszont jött egy lehetőség, hogy diákcsere program révén Budapestre kerüljek. Csak volt egy pici akadály: nem tudtam elég jól magyarul... Pozsonec Máriának köszönhetően a Nemzetközi Előkészítőben egy évig magyart tanultam, ez elég volt ahhoz, hogy megértsem az órákat az egyetemen. Végül földrajz-hidrológia szakot végeztem. Az egyetem alatt ismertem meg a férjemet. Nem volt könnyű időszak, a magyar tényleg nehéz nyelv, az angolt sokkal könnyebben és gyorsabban sajátítottam el. Ennek az volt az ára, hogy közben a németet szinte teljesen elfelejtettem... Az egyetem után PhD-ztem 2 évig, aztán állást kaptam, egy évig tanítottam, utána kisebb cégeknél dolgoztam. Majd – mint már elmondtam – 15 éve az autóiparba, először a General Motors CEE-hez kerültem... És ezzel vissza is tértünk a beszélgetés elejére – fejezte be gondolatait a lendvai Todorović Tamara.
MCSi Design