Házioltár: A vallásos nevelés

  • Nyomtatás
  • hazi oltar0921A hagyományos magyar paraszti társadalomban a nevelés legfontosabb eleme a vallásos nevelés volt, amely után közvetlenül a munkára való rászoktatás következett. A keresztény közösségekben élő gyermekek fejében a vallásos képzetek kialakulásában egyaránt nagy szerepe volt a szülőknek, a nagyszülőknek és a közösség idősebb tagjai intelmeinek és meséinek, az iskolai hitoktatásnak, a különböző olvasmányoknak és a templomi szertartásoknak. Nem is annyira az elméleti oktatásnak, mint a példamutatásnak, hiszen a gyermekek a hit alapjait szinte az anyatejjel szívták magukba.

     

    Képünkön: Lakosi elsőáldozók Sömen tanár úrral és Kopácsi káplánnal, 1939.

     

    Okvetlenül fontos volt, hogy a családban cseperedő gyermeket az anyja vagy öreganyja már iskoláskor előtt megtanította keresztet vetni és imádkozni. Először a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, valamint az esti és reggeli imádságot tanulta meg a gyermek. Az asztali áldást legtöbbször közösen imádkozta a család, így ezt is könnyen elsajátította. Ezután következett a Hiszekegy és az Úrangyala megtanulása. A néprajzkutatók éppen az imádságok kutatása során jöttek rá, hogy a hagyományátadás generációs átugrással történik, hiszen egykoron míg a szülők a háztartásban vagy a gazdaságban dolgoztak, a nagyszülők töltötték a legtöbb időt a gyerekekkel. Az ő vallásgyakorlatuk szállt át rájuk. Például a legrégebbi archaikus apokrif népi imádságok is nagyszülőkről unokákra szálltak.

    Az iskolában a 20. század közepéig elmaradhatatlan tantárgy volt a hittan. A hittanórákon a katekizmusok kérdései és feleletei alapján a gyerekek megismerték a vallás legfontosabb fogalmait. A hittankönyvek oktató elbeszélései pedig a bibliai történetekkel gyarapították ismereteiket. Rendszeresen tanítottak az iskolákban egyházi énekeket. A tanítók sokszor egyben kántorok is voltak, pontosabban kántortanítók. Egyes korszakokban az egyház különösen nagy súlyt helyezett az oktatásra. A 18. században külön társulatokat szerveztek a vallási ismeretek elmélyítésére. Az elsőáldozásra és bérmálkozásra készülő gyerekeket a legtöbbször külön oktatásban is részesítették. Oktatásra kellett járnia a paphoz a jegyespároknak is. Külön szerzetesrendek szerveződtek a tanításra, hitoktatásra. Apácák működtették az első kisdedóvókat, így volt ez az egykori Alsólendván is.

    A gyereket kiskorától kezdve elvitték, illetve elküldték misére. Így felnőttkorukra már megismerték a szertartások rendjét, kívülről tudták a leggyakrabban szereplő énekeket, ismerősen csengtek fülükben a felolvasott példabeszédek és evangéliumi szakaszok. A templomi prédikációk tanító és nevelő hatása nem csökkent a felnőttkor küszöbén sem, eltartott a templomba járás végső határáig: a legtöbbször a sírig. Hasonlóképpen szakadatlan és folyamatos volt a környezet, vagyis a közösség hagyománytartó öregjeinek hatása, akik meséikkel, legendáikkal, mondáikkal és a különböző hiedelemelemek átplántálásával gyarapították a hagyományos közösségben élő egyén vallási ismereteit és általában a hitbéli dolgokban való jártasságát. A 19. század második felétől a vallásos ismeretterjesztésben föltétlenül számolni kell a különböző jámbor olvasmányokkal, ponyvanyomtatványokkal, hitbuzgalmi folyóiratokkal, imakönyvekkel és a Bibliával.