kele
perec1
garas1
63. évfolyam
25. szám
Megjelenés:
2019. 06. 20.
kiscim2519
 

Önállósági eufória, EU, válság, csalódottság

onall25161Június 25-én ünnepeljük a szlovén önállóság 25. Évfordulóját; huszonöt évvel ezelőtt, 1991. június. 25-én Szlovénia formálisan is önálló állam lett. A fél évvel korábban megtartott népszavazási döntés alapján ezen a napon fogadták el Szlovénia függetlenségi nyilatkozatát. Az önálló szlovén állam negyed évszázadáról erőteljesen megoszlanak a vélemények. Göncz László nemzetiségi parlamenti képviselőt és Horváth Ferencet, a muravidéki magyar közösség elnökét kértük meg, foglalják össze gondolataikat a 25 éves önálló országgal kapcsolatosan, természetesen nemzetiségi szempontból is.
 
Göncz László nemzetiségi országgyűlési képviselő:
„A huszonöt esztendeje zajló események feltétlenül a szlovénok legfontosabb nemzeti megnyilvánulásaként íródtak be a történelembe. Egy közép-európai értékjegyekkel rendelkező kis nemzet legnagyobb vágya vált akkor valóra. A szlovénok előtte legalább százötven esztendeig illeszkedtek a térségben fennálló politikai helyzethez, több-kevesebb sikerrel keresve a nemzeti megmaradás és a társadalom gazdasági-szociális érvényesülése szempontjából kedvező állapotot. A tényleges döntések egészen 1991-ig objektíve mégsem a szlovénokon múltak.
A dualizmus korában a szlovénok nemzetként megerősödtek, aminek legszilárdabb alapjait a felismert és körvonalazott kollektív közösségi tudat, valamint az anyanyelv képezték. Az első világháború körüli és főképpen a közvetlenül azt követő politikai átrendeződési zűrzavarban, a pánszláv eszmével összefüggő délszláv kötődés erőteljesebb feltörésével a szlovénok a balkáni orientáltságú Jugoszláviába sodródtak. Az új közegben a szlovén régió részben megtalálta gazdasági érdekét és számítását, azonban politikai és kulturális szempontból be kellett érnie a másod- vagy harmadhegedűs szerepkörrel. A második világháború ismét alaposan összekuszálta a térség ideológiai és politikai állapotát, aminek következtében a szlovén nemzeten belül rendkívül mélyre nyúló belső ellentétek bontakoztak ki (amelyeket egészen máig nem sikerült egészében kiheverni, rendezni). Ezt követően az egypártrendszerbe torkollt társadalmi közeg az évtizedekig szépre festett látszat ellenére sem oldotta fel a rendszer jellegéből fakadó gondokat, hanem – nemegyszer tabutémaként – a szőnyeg alá söpörte azokat. A problémák felismerését valamennyire leplezték a ’testvériség-egység’ eszme erőltetett hangoztatásával – amelyet mellesleg a legtöbben hosszú ideig elhittek, elhittünk!
Már úgy nézett ki, hogy a ’délszlávosodásba’ belenyugodott a szlovén társadalom, amikor annyira ellehetetlenült a tényleges reformokra nem nyitott jugoszláv légkör, hogy Szlovénia legfejlettebb tagköztársaságként nem bírta azt tovább elviselni. Egyes progresszív szlovén értelmiségi körökben a felismerés – titokban – már a nyolcvanas évek elején, illetve már előbb kibontakozott, majd az évtized végére a délszláv állam konföderációs átrendeződésének immár nyilvános követelésévé minősült át. A korabeli európai hangulat következményeként – akár őszintén, akár taktikázó jelleggel – az akkor radikálisnak számító álláspontot az egypártrendszer néhány prominens szlovén képviselője is felvállalta.
Amikor végérvényesen eldőlt a délszláv állam felbomlása, addig soha nem látott egység vett erőt a Szlovéniában élők döntő többségén. Túlzás lenne állítani, hogy csak ezen múlott az önállósulás kivívása, azonban ahhoz nem férhet kétség, hogy összehangolt és összefogó lépések nélkül, beleértve a támadásba lendülő jugoszláv hadsereg ellen kinyilvánított elszánt harcot is, a nagy terv nem sikerült volna. A nemzeti függetlenséget Szlovénia esetében is csakis úgy lehetett kivívni, hogy Európa keleti részében, az úgynevezett peresztrojka és egyéb hasonló jellegű folyamatok hatására megállíthatatlanul elindult a társadalmi demokratizálódás, ami – formálisan legalábbis – elsöpörte a 20. század végéig fennmaradt totalitárius rendszerek egyikét. Hogy ténylegesen a mintegy negyven esztendős időszak ’értékrendje’ nem szűnt meg, azt negyed századdal később biztosan állíthatjuk, mert részben ebben rejlik a szlovéniai társadalom mai elégedetlenségének csírája. ’Köntöst ugyan váltottunk’, jelképesen szokás mondani a nagy társadalmi változásokkor, azonban gondolkodásunkban, munkaszokásainkban jelentős mértékben megmaradtak a rossz beidegződések, amelyek az állami vagyonkezelés, a korrekt gazdaságpolitika és a közpénzek kezelése terén komoly nehézségnek bizonyultak. Az 1990-es évek előtt jogtalanul privilégiumokhoz szokott réteg (jelentős mértékben éppen az!) az új államban is megtalálta a korrupt megoldásokra alapozott számítását, amihez egyes körök túlzott profitorientáltsága további kapukat nyitott meg. Mindez elkótyavetyélt államháztartáshoz, vakvágányra futtatott egészségügyhöz, csődbe juttatott bankokhoz vezetett, aminek láttán az állampolgárok jelentős hányada, akik közül nagyon sokan szociális tekintetben teljes szegénységbe, kilátástalanságba csúsztak, jogosan bizalmatlanná vált.
Az igazságszolgáltatás működésében is rendszerbeli nehézségek észlelhetők, ami tovább fokozza az egyre elkeseredettebb közhangulatot.
Magyar nemzetiségi vonatkozásban úgyszintén kialakult egyfajta bizonytalanság, hogy bármennyire aktívak is közösségeink, intézményeink, előrelépés nincsen, a megmaradás esélyei egyre bizonytalanabbak. E téren különösképpen érződik a formálisan jogállamnak tekinthető rendszer egyik rákfenéje. A törvényes keretek biztosítása ugyanis említésre méltó és fokozatosan javuló tendenciát mutat, a végrehajtás, magyarán a vállalt kötelezettségek megvalósítása azonban csapnivalóan rossz! Ezúttal sem árt hangsúlyozni, hogy 1990-ben a szlovén állami vezetés nem csak azt garantálta az őshonos nemzeti közösségeknek, amennyiben az önállósulást támogatják, hogy a kisebbségvédelem színvonalát tovább növeli, hanem a tényleges megmaradás érdekében kifejtett mindenoldalú segítséget és odafigyelést is. Felelőtlen lenne azt állítani, hogy ebből semmi nem teljesült, azonban kifogásolható ’passzivitás’ úgyszintén akad bőven.
Az elmondottak ellenére – végezetül – meg kell jegyezni, hogy időközben a nemzetközi politikai viszonyok és mozgástér gyökeresen megváltozott. A rendszerváltás és a szlovén önállósulás utáni években számos tekintetben nagy lendületet jelentett az európai, a monetáris, valamint biztonságpolitikai integrációs folyamat, azaz olyan programok megvalósítása, mint az európai uniós és a NATO-tagság, az euró bevezetése stb. Olyan eredményekről is szólni kell, mint a határok légiesítése, amiről a 20. század gyötrelmeit megélt nagyapáink, apáink a múlt század második felében reménytelenül álmodtak.
Aztán 2007 után bekövetkezett a gazdasági és pénzügyi világkrízis generálta ’hét szűk esztendő’, ami szertefoszlatta ábrándjainkat, sőt a tényleges értékeket is valamennyire megkérdőjelezte. Jelenleg a ’száz sebből vérző’ európai közösséghez tartozunk, sok-sok kétely és kérdés motoszkál gondolatainkban, valamint legalább annyi megoldatlan probléma nehezedik ránk. Visszaút – véleményem szerint – nincsen, a problémákkal való őszinte szembenézést, a kiútkeresést minden szinten (kisebbségben is!) folytatni kell! Mindezzel együtt is nyugtázható, hogy a Szlovén Köztársaság létrejötte szűkebb térségünkben mellőzhetetlen, demokratikus és a plurális társadalom kibontakozása szempontjából nélkülözhetetlen folyamat volt, amit negyed század után is illő tisztelni. Az akkori lendület talán részben erőt adhat jelenlegi gondjaink leküzdéséhez...”
 
Horváth Ferenc, az MMÖNK Tanácsának elnöke:
„Szlovénia önállósulásával minden embernek voltak egyéni elképzelései, az ország jövőjét illetően pedig nagyratörő álmaink, hiszen azzal hitegettek bennünket a politikusok, hogy a kolonc (értsd Jugoszlávia) elszakadásával Szlovénia Svájc nyomdokaiba lép. Ha az első időszakban még voltak is reményeink, hogy fel tudunk zárkózni a Nyugathoz, ezek legkésőbb a gazdasági válság beköszöntével szertefoszlottak. Hogy mi minden vezetett ide, erről hosszan és sokféleképpen lehetne véleményt alkotni. Megítélésem szerint a piaci bezárkózottság, a privatizáció késleltetése, a mesterségesen fenntartott jóléti társadalom, a korrupció mindenképpen az okok között kereshető. Szintén fontos szerepe volt a politikai instabilitásnak is, hiszen a legtöbb kormánykoalíció inkább az egyéni érdekeivel, a látszat fenntartásával volt elfoglalva, mintsem a valós kérdések, a közös érdek orvoslásában. Ennek következtében számos intézet és gazdasági társaság élére olyan politikai káder került, amelynek nem volt gyakran semmiféle szakmai tudása. Az euró bevezetésével tovább romlott a helyzet, hiszen az árak, főleg a szolgáltatások jelentősen megdrágultak, a fizetések pedig elsősorban a közszférában nőttek jelentősen, ez pedig tovább terhelte az amúgy is megtépázott költségvetést. Sajnos a rossz döntések sorozata oda vezetett, hogy az országban kialakult egy szűk gazdag réteg, a középosztály szinte kihalt, jelentősen megnőtt viszont a szegények száma. Hatalmasak a különbségek a bérek között is, az ország is kettészakadt: nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is, hiszen nyugaton a gazdaság jelentősen előrébb tart, itt viszont elmaradtak a külföldi beruházások, s ez is politikai gyengeségre utal. Az elhatalmasodott bürokratizmus pedig megítélésem szerint az ország egyik legnagyobb terhe, amely húzza lefelé.
Ami a magyarságot illeti, az elmúlt 25 évben törvényesség terén csökkentek a jogaink, ezek visszaállítása pedig nagyon nehéz feladat. A magyar közösség szétverése öt községre, a lendvai vasút megépítésének elmaradása súlyos gazdasági és morális következményekkel járt, a közösség úgynevezett elitrétegének tevékenysége pedig a közösség jelentős szétveréséhez vezetett. A kis létszámú, de egységes közösség visszaállítása a legfontosabb feladat, amelyhez a gazdasági projektek megvalósítása társulhat, hiszen gazdasági felemelkedés nélkül a Muravidéknek nem lesz jövője. A támogatások növekedésével megnőtt azon ’magyarok’ száma is, akik ebben elsősorban üzleti lehetőséget látnak, s megtesznek mindent annak érdekében, hogy a kiharcolt támogatások jelentős mértékben egyéni és ne közösségi célokat szolgáljanak. Ezért nehéz idők várnak ránk, hogy a pénzek felosztása megfelelő legyen, mert csak ennek köszönhetően lehet a közösséget egységessé kovácsolni hiteles és átlátható politikával.”
MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben