kele
perec1
garas1
65. évfolyam
38. szám
Megjelenés:
2021. 09. 23.
kiscim3821
 

Házioltár – Kikért szól a harang?

hazioltar26210A templomtornyokban függő, méltóságteljesen messze zengő harangok a keresztény vallástól elválaszthatatlan jelképek. Történetük azonban jóval régebbi, mint a kereszténység, több ezer évre nyúlik vissza. Más kultúrákban is szakrális tárgynak számítottak a harangok: ég és föld között függve két világot kapcsoltak össze. Isten hangját, az isteni törvény kinyilatkoztatását jelképezték, nem véletlen, hogy néhol még ma is gyógyítanak a fémek zengésével.

Krisztus előtt 2–3 ezer évvel a kínaiak, az asszírok, az egyiptomiak is használtak már öntött ércharangokat. A buddhisták pagodáinak tetőin aranycsengők csilingelnek, Tibetben az isteni bölcsesség jelképei a nyeles csengők. A bronzkortól kezdődően pedig évezredeken át a csengők angyalhangú csilingelései kísérték a természetfeletti lényekhez – a szívverést utánzó dobjukkal együtt – a táltosokat és a sámánokat szerte a világban.

A harang és a harangszó a keresztény Európa vallásos életétől is elválaszthatatlan. Keresztény őseinket hívta a templomi szertartásokra, figyelmeztetett az egyéni ima elvégzésére, ha szükséges volt, jelezte a veszélyt, hírt adott az élet nagy fordulóiról, elsősorban a halálesetekről. A harangok egy része a templomok tornyában szólt, másrészük pedig a haranglábakban, harangtoronyokban kapott helyett. A harangtornyok és a haranglábak egy része a templomok mellett állt, de a 19–20. században sok haranglábat állítottak fel olyan tanyasi vagy falusi iskolák mellett, amelyekben rendszeresen miséztek. Állhattak a haranglábak magukban is olyan kis falvakban és szálláscsoportokban, ahol nem volt se templom, se misézésre használt iskola. A Hetés vidéke és az Őrség a Kárpát-medence haranglábakban leggazdagabb vidékei közé tartozik.

 

hazioltar2621Új harang felvontatása az alsólendvai Szent Katalin-plébániatemplom tornyába, 1932. Fortepan 57174. Adományozó: Karabélyos Péter.

 

Katolikus falvakban és városokban – a szertartásoktól és halálesetektől függetlenül – naponta legalább háromszor harangoztak: hajnalban, délben és este. A hajnali és az esti harangszó ideje évszakonként változó volt. A reggeli, a déli és az esti harangszó hallatára az emberek a házakban és a határban egyaránt abbahagyták a munkát. Levették kalapjukat, elimádkozták a Miatyánkot és az Úrangyalát. Misére rendszerint háromszor harangoztak egykoron. Misekezdés előtt félórával és negyedórával egy-egy úgynevezett hívogatót húztak, a mise kezdetén pedig beharangoztak. Mise közben általában úrfölmutatáskor szólalt meg a harang.

Ha a templom hívei közül valaki meghalt, a kis lélekharangot szólaltatták meg. Ennek csengése adta hírül a település lakosainak a szomorú eseményt. A halál és a sírba tétel közötti időben a család vagyoni helyzetétől és áldozatkészségétől függött a harangozás gyakorisága. A harangszó megtisztelő és híradó jellegét mutatja, hogy hajdan a falvakba érkező földesurakat, hadvezéreket később pedig a látogatásra, bérmálásra érkező püspököket harangzúgással fogadták. A kegyhelyeken harangszóval üdvözöltek minden zarándokcsoportot. A búcsúsok ilyenkor átérezhették a tiszteletükre húzott harang zengésének nagyszerűségét, és mindez fokozta lelki élményüket.

Európa-szerte elterjedt szokás volt, hogy vihar közeledtével harangoztak. Hittek benne, hogy a harang zúgása „széjjelveri” a jégesőt hozó viharfelhőket. Tűzvész esetén vagy ellenség közeledtével általában félreverték a harangot. A harangok fontos, sokrétű szerepét a népi kultúrában szépen összefoglalja a következő mondás, melyet gyakran alkalmaztak harangfeliratként: „Az élőket szólítom. A holtakat siratom. A villámokat elűzöm.”

 

 

 

MCSi Design