kele
perec1
garas1
62. évfolyam
39. szám
Lendva 
2018. 09. 27.
kiscim3918
 

Egy életen át vágyakozni az otthon után...

klajriport3618A Muravidéken talán nincs is olyan család, ahonnan annak idején legalább egyvalaki ne ment volna ki külföldre munkát vállalni. A családok szembesültek a szeretett családtag hiányával, féltésével, és az állandó várakozás, viszontlátás napja lett a legfontosabb dátum a naptárban. A hodosi származású Kühnel Katalin is elhagyta a faluját és elindult a szerencsét próbálni.

Hodoson az egykori szülői ház teraszán beszélgetünk. Kati és férje, Klaus több mint negyven külföldön eltöltött év után költöztek a faluba. Míg Kati hazatért, addig Klaus, aki német származású, elhagyta a hazáját.

– Elhagyni az otthonodat, a hazádat olyan fiatalon egyáltalán nem volt könnyű. Azt sem tudtam, mi vár rám ott idegenben, alig voltam 16 éves – emlékszik vissza Kati arra az 1971-es április 15-ére, húsvéthétfőre, amikor felszállt a Németországba induló buszra. – Többen is voltak hodosiak, hasonlóan fiatalok, mint én. A testvérem akkor már kint volt, már nagykorú volt, ő írt alá nekem, így mehettem ki hozzá én is. Ahogy odaértem, néhány napon belül minden papíromat elintézték, ami a munkavállaláshoz kellett. Így hamar munkába is állhattam a szövőgyárban emlékszik vissza Kati.

Fel tudja idézni azokat az érzéseket, amik akkor kavarogtak Önben? A mai korban szinte hihetetlen, hogy ennyire fiatalok nekivágtak az ismeretlennek. – Elszántak voltunk, akkor ilyen világ volt, aki tehette, az élt a lehetőséggel. De az biztos, hogy a szívünk mindannyiunknak kicsit megszakadt, amikor itt hagytuk az otthonunkat. Nekem óriási honvágyam volt, nem csak az elején, később is. Évente háromszor jöttem haza busszal, és mindig nagyon sírtam, amikor vissza kellett mennem. Nehéz volt megszokni azt a másfajta életet. De ahogy a saját életünk beindult, úgy az alkalmazkodás is egyre könnyebben ment. Főleg, ha társra lelt az ember. A férjemmel két és fél évre rá ismerkedtem meg, ő is ott dolgozott a gyárban. Másfél év ismeretség után összeházasodtunk, újabb másfél év múlva pedig megszületett a fiunk. Így hármasban éldegéltünk, és közben keményen dolgoztunk, hogy megteremtsük a saját egzisztenciánkat. Az elején egy kis lakásban éltünk, és mint minden fiatal, mi is kölcsönre vásároltunk, amit lassan törlesztettünk. Később már tudtunk megtakarítani erre-arra, autóra, és nagyobb otthonba is költözhettünk Hochtorban.

Kati elmesélte, hogy a férje gépészként kezdte a gyárban, majd az évek múlásával folyamatosan képezte magát és egyre magasabb funkciót töltött be. De Kati sem várt a sült galambra, a szövőgyár után saját vállalkozásba kezdett. – Merész ötlet volt, de bevált. Egy vasalószalont nyitottam abban az épületben, ahol laktunk. Gyönyörű, modern helyiség volt nagy vasalógéppel, a másik helyiségben pedig csodás dekorációkat kínáltam. Sok munkám volt, de fárasztó is volt, hiszen többször kora reggeltől este tízig is dolgoztam. De szerettem és meg is érte, hiszen módosabb embereknek és nagyobb cégeknek is dolgoztam, az üzlet pedig jól ment. 18 évig csináltam, és örök életemben hálás leszek azért, hogy ilyen lehetőségem adódott.

– Ahogy múltak az évek, nem nyugodott bele, hogy végleg ott maradnak? –  Nem, mert folyton az az érzés fúrta a szívemet, hogy én ide tartozom. Rendszeresen jártunk haza, és én még mindig nehéz szívvel mentem vissza. Amikor Szlovénia belépett az EU-ba, még inkább húzott haza a szívem. Egyre többször beszélgettünk a férjemmel arról, hogy amikor ledolgozzuk az éveket, visszaköltözünk. Igazából először Magyarországra szerettünk volna menni, mert annak idején nagyon sok német építkezett a Balatonnál. Már egy házat is kinéztünk, de aztán meggondoltuk magunkat. Akkor ajánlotta édesanyám, hogy költözzünk ide, a szülői házba. És belevágtunk. A régi házat teljesen fel kellett újítani, rengeteg munkát fektettünk bele. Azóta tizenöt év telt el, öt éve költöztünk be. Ma már többet vagyunk itt, mint Németországban. Aztán jött az, amire nem számítottam. Mire itt otthont teremtettünk magunknak, arra mindkettőnknek hiányozni kezdett a régi életünk is. Ami olyan fiatalon idegen és szokatlan volt, közben belopta magát a szívembe.

– Mi hiányzik leginkább abból az életből? – Hétköznapi dolgok és egy-egy kényelmi szempont is van ezen a listán. De a barátaink is ottmaradtak, hiányoznak a rendszeres találkozások. Ami viszont a legnehezebb, hogy most a férjem van úgy, ahogy én voltam fiatalon. Honvágya van, és látom rajta, hogy hiányzik neki a korábbi életünk és a hazája. De nem panaszkodik. Évente többször is visszautazunk, Klaus néha egyedül is megy. Megtartottuk a lakásunkat, így maradt ott is egy biztos pont, tehát teljesen nem vágtuk el magunkat az ottani életünktől. A fiunk pedig Szicíliában él, így néha hozzá is ellátogatunk. Milyen érdekes az élet – mereng el Kati –, mindig azt mondtam, hogy ha ezt a házat megcsináljuk, akkor szeretném kiélvezni a nyugalmat, gyönyörködni az évszakok váltakozásában, élvezni a csendet itt, ahol születtem, felnőttem. De az életem nagyobb részét már ott töltöttem. Azt kell mondanom, hogy ennyi idő után már nem is olyan egyszerű visszatalálni a gyökerekhez, mint ahogy azt az ember elképzeli. De most itthon vagyunk, édesanyám pedig boldog, hogy nincs egyedül. Ha pedig már túl nagy a nyugalom, akkor a férjemmel repülőre ülünk és elutazunk valahová. Amíg megtehetjük, addig szeretnénk még ezt is kiélvezni – zárta gondolatait Kati, majd Klaus is csatlakozott hozzánk és még hosszan beszélgettünk.

Elköltözés, új élet, honvágy, visszaköltözés, újra új élet és újra honvágy. Hát nem furcsa az élet, hát nem járatja a bolondját velünk? Az útkeresés közben elveszünk az élet labirintusában, majd amikor kikerülünk belőle és zöld ágra verődünk, rájövünk, hogy valójában szerettük azt a labirintust.
 
MCSi Design