kele
perec1
garas1
62. évfolyam
41. szám
Lendva 
2018. 10. 11.
kiscim4118
 

Minden álmom az volt, hogy taníthassak

peils4018– Gyerekkorom óta tanító akartam lenni. Hogy a tanárom, Fenyves Ernesztné munkája hatott rám vagy már az ereimbe is ez volt beírva? Nem tudom – nézett fel Manci néni a régi fényképekből és a gyerekektől kapott utolsó a rajzokból. – De az biztos, hogy jól választottam.

Peilschmidt Mária harmincöt éven át tanította a muravidéki, főként a goricskói gyermekeket betűvetésre, olvasásra és számtanra. Szerette a munkáját, ahogy a tanítványait is. Mindig szívvel-lélekkel dolgozott azon, hogy a tudást és a tudás iránti vágyat elültesse a legkisebbekben. Hodoson, otthonában beszélgettünk a nyugdíjas tanítónővel a kezdetekről, a munkáról és a nyugdíjas évekről.

Szabadkán kezdte az elemi iskolát, a 2. világháború idején viszont Lendvára menekült a család. Alig 10 éves volt akkor, és már attól tartott, hogy ha ott kell hagynia az iskolát, akkor az álma szertefoszlik és nem lehet belőle tanító. – 1944. augusztus 15-én szőnyegbombázás volt Szabadkán, eltűnt három teljes utca. Mivel a szüleim lendvaiak voltak, ezért volt hová elmenekülnünk a szörnyűségek elől. Nekem mégis ott volt a fejemben a félelem, hogy nem fogom tudni folytatni a tanulást. A háború után persze folytathattam az elemit. De Lendván csak szlovén iskola volt, kínlódtam is a nyelvvel egy picit, de azért csak belejöttem. A negyedik osztály után jött az algimnázium, három év. Sikeresen befejeztem, habár otthon a tanulás mellett édesanyámnak is sokat kellett segítenem. Aztán az utolsó évben, amikor el kellett dönteni, hogy ki hová megy továbbtanulni, én beírtam a tanítóképzőt. Anyámék persze hallani sem akartak erről. Három apróság volt még otthon rajtam kívül, a húgom és a két öcsém, akikre nekem kellett vigyáznom. Sokat sírtam, könyörögtem anyámnak, de ő hajthatatlan volt. Az egyik hittanórára is kisírt szemekkel mentem, akkor a plébános megkérdezte tőlem, hogy mi a baj. Elmondtam neki, hogy a szüleim nem engednek továbbtanulni. A plébános erre azt mondta, ne félj, az Isten megsegít! Nemsokára az egyik tanárom, Horvát Józsi beszélt anyámékkal, és rávette őket, hogy küldjenek el Szabadkára, mert ott van magyar tanítóképző és szükség van a magyar tanítókra. Akkor anyám végre megenyhült, engem pedig elöntött a boldogság. Mégis megvalósul az álmom. Ráadásul ott tanulhatok, ahol születtem!

Mária 1949-ben így újra Szabadkára került, beiratkozott a tanítóképzőbe. A boldogság mellé azonban honvágy is társult, hiszen csak évente kétszer jöhetett haza a családjához. De beilleszkedett, és a cél, hogy tanító lehessen, erőt adott a mindennapokban. Sikeresen elvégezte a négy évet, és a mai napig jó szívvel emlékszik vissza tanáraira, az igazgatóra. A tanárai közül ketten még élnek, velük Mária a mai napig tartja a kapcsolatot telefonon.

Miután lediplomázott, visszatért Lendvára és várt a kinevezésére. Rögös út következett a tanári hivatásban, hiszen több helyen is dolgozott, kezdő tanárként pedig oda került, ahol éppen hiány volt. – A tanfelügyelő átadta az első kinevezésemet Domonkosfára. Azt sem tudtam, hol van az a falu. Vonattal mentem Muraszombatba, onnan pedig Salba, majd gyalog Domonkosfára. Elég körülményes lett volna a bejárás, így lakhatást is kellett találnom. De ősszel megkezdődött a tanítás és végül két évig ott tanítottam. Akkor Kercsmár Géza volt az igazgató, én még két szlovén tanárnővel dolgoztam. Külön volt a magyar és a szlovén tagozat, én elsőtől negyedik osztályig tanítottam. Analitikus-szintetikus módszerrel dolgoztam, ami újdonságnak számított az akkori szlovén oktatási rendszerben. A tanfelügyelők havonta kilátogattak az iskolába ellenőrizni a munkát. Amikor látták, hogy a módszerem bevált, békén is hagytak.

A férjemmel egy tanítói gyűlésen ismerkedtem meg Lendván. Ő akkor Hídvégen volt tanár. Összeházasodtunk, és mindketten lekerültünk Dobronakra, ahol lakást is kaptunk. Két évig dolgoztunk ott, közben megszületett Marika lányunk, majd áttettek minket Völgyifaluba. Megszületett a fiunk, Vilkó is, és amikor 9 hónapos lett, akkor végre megüresedett egy hely Hodoson, a férjem szülőfalujában. Az uram nagyon boldog volt, csak annyit mondott, megyünk haza!

A pedagógus házaspár 1959 őszén költözött a határ menti faluba, ahol végleg lehorgonyoztak. Vilijem tanító volt a sali általános iskolában, Mária Hodoson dolgozott. A gyerekek cseperedtek és a család végre a távolabbi jövőre is gondolkodhatott: – Elkezdtünk építkezni a faluban, akkor már úgy gondoltunk a jövőre, hogy itt maradunk. Közben én plusz műszakot vállaltam a sali iskolában, volt, hogy délelőtt Hodoson, délután pedig Salban tanítottam. Szerencsémre a dupla órákat beszámították, és így a fizetésem is több volt – mesél tovább Manci néni. – 1981-ben, amikor megépült a pártosfalvi iskola, ismét áthelyeztek. Busszal jártam dolgozni, úgyhogy első voltam ott és utolsóként jöttem el. Akkor odaálltam az igazgató elé és megkértem, hogy engem most már ne dobáljanak ide-oda, szeretném itt végigvinni a pályámat. Szép időszak kezdődött, sok jó élménnyel.

Mária 1988-ban búcsúzott el az iskolától, a pályától. Utolsó osztálya egy kis emlékkel lepte meg, rajzokkal és néhány megható gondolattal. – Nem volt könnyű letenni a krétát, el is sírtam magam. Habár sok esetben nem volt könnyű, mégis a legszebb hivatást választottam. Szép volt tanítónak lenni abban az időben. A mostani tanítás már másabb. Túlságosan behálózta a számítógép az oktatást és a gyerekeket is. A mai gyerekeket a modern világ megfosztja sok jótól. Követem az iskolai életet, a tanítók helyzetét is, hiszen a lányom és az unokám is a pedagógusi pályát választotta.

Mária elmondta, hogy a régi időkben a tanítói állás biztos munkahely volt. Amikor elkezdte, tudta, hogy a nyugdíjig tanár lesz. Ma már 30 éve nyugállományban van, ez már egy másik korszak. – Sok munka van a ház körül és a háztartásban is. Kint a telekben már nem megy, de a kertben még eldolgozgatok. Állatokkal is foglalkozom, vannak nyulak, tyúkok, kutya. Úgy elmegy az idő, hogy észre sem veszem. Amikor végzek a teendőimmel, akkor kézimunkázom vagy elmegyek egy sétára. Kirándulni is nagyon szeretek – teszi hozzá mosolyogva. – Én csak azt ajánlom mindenkinek, hogy ne azt nézzék, hogy majd a nyugdíjas évek alatt már semmin se kelljen gondolkodni. Az a legnagyobb hiba. Mert jön a feledés, és akkor kárba vész a sok szép emlék és az egész élet.

 

 

MCSi Design