kele
perec1
garas1
62. évfolyam
41. szám
Lendva 
2018. 10. 11.
kiscim4118
 

Hátizsákkal Brazíliában (3): Barangolás az őserdőben és hajókázás az Amazonason

brazil4118Brazília területén található a világ összes esőerdejének 25 százaléka, az amazóniai esőerdők 60 százaléka. Biodiverzitása fantasztikus. Több majomfajta él Brazíliában, mint a világ bármely más országában, de vezető helyen áll az emlősök, a növények és az édesvízi halak fajtáinak tekintetében is. Harmadik a madárfajok és ötödik a hüllőfajok számát tekintve.

Az Amazonas folyó körülbelül 6.400 kilométer hosszú, hatalmas árterülete van, az esős évszakban víz alá kerülnek a környező erdők is. A folyó fölött nincsenek hidak. Több mint 3.000 féle hal él a folyóban, köztük a hírhedt húsevő piranja is. Az Amazonas dzsungele a világ legnagyobb esőerdeje: a világ összes esőerdejének 54 százalékát teszi ki. Leghangosabb élőlénye a tukán, a színes madárnak már 800 méterről hallani a hangját. A világ összes növényfajtájának nagyjából a fele megtalálható itt. Az ehető növényfajták száma nagyjából 3.000, ebből a helyiek 1.500 félét fogyasztanak rendszeresen.

Manaus, az Amazonas fővárosa a Rio Negro és az Amazonas folyók összefolyásánál fekszik. Fő vonzereje pedig a csodás természeti környezet az őserdei vidék közepén. Az Amazonas térségének legnagyobb városa, s Amazónia felfedezését Manausban kezdtem. A 19. században élte csúcskorát a város. Ekkor a világ a brazíliai kaucsukot használta, majd a növény magjának kicsempészése után az egész régió hanyatlani kezdett, bár az elmúlt ötven évben számos más ipart igyekeztek idevonzani. A város gazdagságát egykor a gumiültetvények alapozták meg, ma inkább az esőerdő természeti szépségeit megismerni vágyó turisták jelentik a fő bevételi forrást. Innen indulnak a népszerű hajóutak a Negro és a Solimoes folyók találkozásához. Berepültem a dzsungelbe, ahol nem volt se térerő, se internet, ellenben rengeteg szúnyog és még durvább rovarok is, amik össze-vissza csipkedtek. Legjobban a kis, apró fekete legyek csípésétől szenvedtem, amelyek begyulladtak, viszkettek, fájtak és csak a hazatérésemet követő 1 hónap után tűntek el. Az igazi kalandok csak ezután kezdődtek. Valódi túrára indultunk az őserdőben, egész pontosan a Yuma Nemzeti Parkban, ahogy az Amazonas-medence ezen részét nevezik. Úgy éreztem magam, mint egy Tarzan-filmben: Thiago, a fiatal srác, aki vezetett minket, egy nagy késsel vágta az utat előttünk, hiszen itt nincsenek ösvények. A dzsungel páratartalmát elég könnyen viseltük, mivel nem az esős időszak alatt jártunk ott. Érdekes volt megszokni, hogy szinte percenként a fejünkre esett egy levél a fáról, melyet a majmok rúgtak le, vagy épp egy bogár hullott fentről a hajunkba. Este a sűrű erdő mélyén vertünk tábort, ahol felkötöttük a függőágyakat. Miután a nyárson sült csirkét leöblítettük néhány pohár sörrel, be is sötétedett teljesen. Amikor a tűz teljesen kialudt, igazi vaksötétség köszöntött ránk, és ekkor jött az egész nap legizgalmasabb része, habár meg sem mozdultunk a függőágyban és semmit sem láttunk. Az őserdő ilyenkor kel életre, és a nappal alig érzékelhető zajok helyett az élővilág igazi szimfóniáját hallgathattuk. Hangos tücsökszerű csiripelés, különböző, számunkra teljesen ismeretlen hangok, amelyeket időnként teljesen háttérbe szorít a majmok tényleg ijesztő üvöltése. Egy csoport majom közvetlenül a fejünk fölött lévő fán gyűlt össze, így folyamatosan hulltak a levelek és a kisebb faágak a függőágyunkba. Hajnalban a ragadozók ordítása és a majmok rikácsolása kelt minket, ami összevegyül a madarak hangjával. Hihetetlen élmény volt. Másnap a túravezetőnk bevitt minket a dzsungel mélyébe, ahol több órán keresztül gyalogoltunk keskeny őserdei ösvényeken, s eközben alkalmam nyílt egy kicsit megismerni az őserdő növényvilágát, valamint jó néhány élőlényét. Láttam hatalmas, ököl nagyságú tarantulapókot, mérgező minibékát, mérgező hangyákat, láttam a fejem fölött lajhárt is, láttam kininfát, olyan gyökereket, amikből az indiánok mérget nyertek ki, s ezt kenték a nyílra, láttam szimbiózisban élő gombát és fát, megismertem a citrusfát, ettem citrushangyát. A túravezetőnk mutatott ehető gyümölcsöket és mérgező növényeket, valamint olyan bogyókat is, amiket a helyiek gyógyszerként használnak. Érdekes „biológiaóra” volt a dzsungelben. Azt azért tudni kell, hogy a hiedelmekkel ellentétben itt nem olyan könnyű bármilyen állatot is látni. Ugyanis olyan buja a növényzet, hogy az állatok nagyon könnyen el tudnak bújni, arról nem is szólva, hogy sok állat mesteri rejtőzködő technikát fejlesztett ki, így túravezetőnk éles szeme kellett hozzá, hogy észrevegyük őket. Emellett a túravezetőnk mesterien utánzott mindenféle állathangot, a madártól kezdve a krokodilig, mi meg sem tudtuk volna különböztetni, melyik az igazi. Ez a képessége is segített az állatok nyomára bukkanni.

Kajmánokat minden nap láttam napozni a parton vagy a magas fű között heverészve. Megtudtam, hogy akár hatméteresre is megnőnek, s ekkor már simán nekitámadnak egy csónaknak is, ha abban csak egy vagy két ember ül. Éjszaka vadásznak, ezért az alkonyat beálltakor hallható csobbanások után nem célszerű a vízben vagy a parton tartózkodni. A folyó vize egyébként annyira zavaros, hogy az áldozatok az utolsó pillanatig nem tudnak a rájuk leselkedő veszélyről. A kajmánok időnként vadászat közben is feljönnek körülnézni a vízfelszínre, és elmondhatom, hogy összetéveszthetetlen fejüket felbukkanni látni a csónaktól pár méterre nem éppen megnyugtató látvány.

Bizonyos állatok, növények, virágok csak az Amazonas őserdejében találhatók meg a Földön. Egyre súlyosabb mértéket ölt azonban az amazóniai erdőirtás, mely nemcsak az élővilág sokszínűségét, de a Brazília őserdeiben élő indiánokat is veszélyezteti. Addig kell megnézni a kihalófélben lévő állatokat és az indián kultúrát, amíg még lehet. A helyi lakosság nagyon ügyel arra, hogy megóvja a természetet, ami körülveszi, és persze az állatvilágot. Külső „behatolók” nem nagyon tudnak pusztítani, de az erdőirtás, a globális felmelegedés, a túlhalászat és más hasonló problémák komoly gondokat okozhatnak a területen, s veszélyeztetik a rózsaszín delfinek, a jaguárok, a sasok és más állatok életét.

– A pápa lehet, hogy argentin, de a főnöke biztosan brazil! – mondogatják a brazilok, ha Ferenc pápa szóba kerül. Isten brazil (Deus é brasileiro) – így hangzik a közkedvelt mondás. Vagy ha nem is az, azért valami köze biztosan van Brazíliához. És bár nagyon szeretik az argentin pápát is, azért valószínűleg minden brazil hívő jobban örült volna, ha a legutóbbi konklávén a szintén esélyes Sao Paulo-i püspököt, Odilo Scherert választották volna meg. Aki ugyan kevésbé karizmatikus, mint a felülmúlhatatlan Ferenc pápa, de legalább brazil. Akárcsak a „főnöke”, a Jóisten.

Brazília a világ legnépesebb római katolikus országa, és a brazilok hajlamosak azt gondolni, hogy a Mindenható számára Brazília valóban kiemelt jelentőséggel bír (aki esetleg kételkedne ebben, gondoljon csak Rio de Janeiro látképére). A 210 milliós lakosságból szinte mindenki katolikus – legalábbis papíron.

Jézust üdítőital formájában is fogyasztják, a hívőket pedig biztosan felismeri, aki olvasni tud, mert többnyire „feliratosak”. Elég beülni egy taxiba vagy buszra szállni, és azonnal szemünkbe ötlenek a műszerfalat díszítő ájtatos mondatok: „Isten az én buszvezetőm.”, „Isten vigyáz rám.”. Ne lepődjünk meg, ha egy kifőzde falán ott díszeleg Pál apostol nem éppen a gőzölgő feijoada (brazil specialitás: belsőségekkel főtt bab) fölé illő biztatása (Róm. 8.31): „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”, Egy popcorn-árus targoncáján pedig szigetelőszalaggal kiragasztva ez áll: „Én és egész családom Isten dicsőségéért dolgozunk.”

A vallásos feliratok és szimbólumok nemcsak a tárgyakon és az épületeken, hanem tetoválások formájában az embereken is díszelegnek. A mellkasokon óriási kelta keresztek ágaskodnak, a vállakon a népszerű, „harcias” szent, Szent György szúrja szíven a sárkányt, és ha kisétálunk a tengerpartra, a homokban üldögélő férfiak kivarrt hátáról szó szerint egész bibliai fejezeteket lehet leolvasni.
 
 
MCSi Design