Rožman Jani: az életem a zene és a muzsikálás

  • Nyomtatás
  • burdus01191Van egy zenész Pincén, aki nemcsak ilyenkor, az új év elején kíván boldog új esztendőt, hanem ha kedve tartja, akkor nyár közepén is. A Lendva-vidékiek már ebből is tudhatják, hogy Rožman Janiról van szó – bár lehet, hogy ha azt mondjuk, hogy „a Burdusról”, akkor még többen ismerik.

    Jani immáron ötven éve zenél mulatságokon, évfordulókon és egyéb eseményeken a Murán innen és túl. Hozzá látogattunk el még az óév végén, és nem csak a muzsikaszóból, de a zenészéletből is ízelítőt kaptunk. Otthonában mintha a falak is már beszívták volna a dallamok rezgését. Jani ugyanis naponta előveszi a szintetizátort és játszik rajta egy-két órát. Gyakorol, tanulja az új szövegeket, a legújabb zeneszámokat, hogy lépést tartson és a fiatal korosztálynak is meg tudjon felelni. Akad is felkérés bőven. Burdus zenésznek született, élete regényét kottafüzetbe írták.

    burdus01192– Már gyerekkoromban szerettem a muzsikát, hangszer híján újságpapírból tekertem magamnak tölcsért, azt fújtam, akár a dudát – mondja, s hozzáteszi, hálás a szüleinek, amiért beíratták őt a Lendvai Zeneiskolába, ahol a trombita lett a hangszere. – Úgy gondolom, az ember a tehetségével születik, a vérünkben van, hogy mihez fogunk érteni. Én a nagyszülőktől örököltem a zenei hallást, az unkatestvéreim között is akadnak elismert zenészek. Nekem az Isten a muzsikát szánta, és ezért nagyon hálás vagyok, hiszen olyan életet éltem és élek ma is, amiben boldog vagyok.

    Jani tizenkét évig járt zeneiskolába. Trombitásként hamar bekerült a Nafta fúvószenekarába, majd később a katonaságnál is zenekarban játszott. Fiatalon néhány barátjával együttest alapított a faluban, megtapasztalta a közönség szeretetét és azt az érzést, hogy a dal mennyi szépet adhat az embereknek. Azóta sem tért le a zenei útról. – A szép muzsika szívhez szól. Megérinti az embereket. Amikor a régi nótákat játszom, az emberekben felélednek az emlékek, van, hogy kicsordul a könnyük. Ez zenészként olyan érzés, amit nehéz elmondani. Magam is sokszor meghatódom. Aztán amikor az emberek gratulálnak, megköszönik a játékot, az az igazi megelégedés számomra, hogy én is tudok valami jót tenni. Engem sosem érdekelt a pénz és soha nem csaptam be senkit, senkit nem húztam le. Mindig olcsón játszottam, a falusi bálokba pedig legtöbbször ingyen mentem zenélni, csak a zenésztársaim díját kértem meg.

    Jani első együttesének Stari znanci, vagyis Régi ismerősök volt a neve. A falubeli fiatalok álltak össze, volt dobos, harmonikás, Jani pedig trombitált vagy gitározott. Idővel aztán cserélődtek a zenészek, hol ilyen, hol olyan formációval lépett színpadra, volt, amikor horvátokkal zenélt. Minden hétvégéje be volt táblázva, péntektől vasárnapig. A mulatságok mellett a lakodalmakba is rendszeresen felkérték és sokat játszott a petesházi csárdában is. De azelőtt még, ahogy sokan mások abban az időben, ő is szerencsét próbált külföldön. – Amikor a Mehanikában dolgoztam, nagyon rosszul ment az üzem sorsa. Sokan felmondást kaptunk, és akkor úgy döntöttem, hogy én is kimegyek Németországba szerencsét próbálni. Húsz éves és nagyon elszánt voltam. De a muzsika oda is velem jött – mondja mosolyogva. – Münchenben összeálltam egy olasz és egy maribori zenésszel, és mindjárt az Oktoberfesten találtuk magunkat, ahol tömegeknek játszottunk. Ott ugye hasonló ritmusú zenét szeretnek az emberek, mint mi, főleg polkát és keringőt kértek, nem volt nehéz dolgunk. Ezen kívül egy éttermekben is zenéltünk csütörtöktől szombat estig. Igazán jól ment a szekér. Édesanyám azonban nagyon beteg lett, én pedig nagyon aggódtam miatta, így két év után hazajöttem. Egyrészről sajnálom, hogy akkor megszakadt a külföldi muzsikusi karrierem, másfelől viszont így sem hiányzik az életemből semmi – meséli, majd vissza is térünk a Muravidékre. A Csárdába, ami akkoriban az egyik legfelkapottabb helynek számított. Jani hét évig zenélt ott. – Ó, hogy ott micsoda mulatságok szoktak lenni! – kezdi felidézni az emlékeket. – A Csárda mindig tömve volt, aki időben nem foglalt helyet, az bizony kimaradt a jóból. Nagy bálok voltak, maszkabálok, nyári mulatságok, szilveszteri bálok, olyanok manapság már sehol sincsenek! – emlegeti a régi szép időket. – Megértem én a mostani fiatalokat is, hogy más idők járnak, más a zenei ízlés, mint akkor volt. De el sem tudják képzelni, nekünk milyen szép volt. Azokon a mulatságokon egy szép lassú számra egyik a másikhoz hozzásimult, úgy táncoltak. Manapság már mindenki csak maga táncol. Ez azért elég szomorú látvány.

    burdus01193A későbbi években Jani már leginkább duettben zenélt. Évekig Farič Lacival, majd Šetar Matjaž lett a társa. Ez utóbbi fiatalemberrel vagy nyolc évig mulattatták a népet együtt. – Matjaž szintetizátorozott, én pedig trombitáltam. Jó páros voltunk, sokan azt hitték, hogy apa-fia „band” vagyunk. Igaz, Matjažt én sokszor fiamnak is szólítottam – mosolyog Jani. – De szerettem is, mint a saját fiamat.

    ­A duett után mindketten külön folytatták a zenélést. Burdus már öt éve önállóan vállal fellépéseket.

    – Igaz, hogy ma már ritka a nagy bál, ahová zenekart fogadnak a szervezők. Manapság milyen alkalmakra kérnek fel az emberek egy muzsikust? – Különböző rendezvényekre, de főleg családi eseményekre. A fiatalok már ünneplik a 40-et, de még a 30-at is. Előbb ez nem volt. Igaz, a fiatalok a pop- és a rockzenét szeretik, azt is kérik, és leginkább a horvát slágereket. Ezért folyamatosan lépést kell tartani, mindig új dalokat kell tanulnom. De a nóta és az örökzöld dallamok iránt ma is él az igény. Én a mai napig minden korosztálynak zenélek. – És utánpótlás van e téren? Vannak fiatal muzsikusok, amolyan „one man bandek” a környéken? – Kevesen, csak egy-kettőről tudok. Régen ritka volt az olyan falu, ahol nem volt muzsikus. Ma már nehéz zenészt kapni.

    Beszélgetésünk nosztalgiázással folytatódott ismét, aztán Burdus elmesélte, hogy lett ő Burdus és honnan ered a nevezetes szavajárása.

    – Burdus egy színész volt. Az ő számát szoktam énekelni, és valahogy illett is hozzám. Így kaptam a becenevet, ami a művésznevem lett, hiszen az emberek kilencven százaléka így hív, sokan talán nem is tudják a valódi nevem – neveti el magát. – A „Sretna vam nova godina” pedig egy másik történet: Benicén vadásztunk, és elcsúsztam a jégen, elszakadt a térdemben a szalag. Bevittek a kórházba, ahol kiderült, hogy meg kell operálni a lábamat. Szilveszter előtt történt, és annak ellenére, hogy a lábammal nagy baj volt, még daloztunk is néhányat az orvosokkal. Aztán mielőtt elaltattak, megkérdezte a főorvos, hogy mi volna a kívánságom. Én erre azt válaszoltam, hogy nincs más kívánságom, doktor úr, csak az, ha véletlenül meghalnék, akkor maguknak boldog új évet kívánok! Hát, ez a kis történet szárnyra kapott és valahogy eljutott sok mindenkihez. Azóta rajtam maradt és viccből sokszor használtam. Bárhol muzsikáltam, amikor a nép a legjobban érezte magát, bemondtam, hogy „Sretna vam nova godina!”. Ekkor mindenki nevetett, hujjogatott. Ilyen egyszerű.

    – Kerek évfordulóhoz közeleg, 50 éve zenél. Mit jelent önnek ez a jubileum? – Bizony, 50 éve zenélek és hetven éves vagyok. Valójában csak most eszméltem rá, hogy az élet milyen gyorsan elrepült. – gondolkodik el –, de a muzsikát még mindig ugyanúgy szeretem. Azt hiszem, én nem élhetnék muzsikaszó és dal nélkül. Nekem a családom és a zene a mindenem.

    Janinak két lánya és egy fia van, élettársával, Olgival él együtt 35 éve. – A kerek születésnapomat nem ünnepeltem meg, mert a muzsikusi pályám 50 éves évfordulóját szeretném megtartani májusban. Azt tervezem, hogy összehívom a régi társaimat, vagyunk vagy harmincan zenészek, akikkel együtt ünnepelnék és eltöltenénk egy szép estét. Az lesz az én igazi ünnepem.

    – Azt szokták mondani, hogy mindenkinek van nótája, tehát a zenésznek is. Önnek melyik az? – A kedvenc nótám az Ako odem prijatelji. – Vagyis ezt szeretné, ha játszanák Önnek? – Vagy én játszom, majd meglátjuk – mosolyog.

    Jani minden nap 3–4 órát zenélget, gyakorol otthon is, hiszen ahogy mondta, folyamatosan kell frissíteni a repertoárt. A szintetizátoron pedig bármelyik hangszer hangját képes megszólaltatni, a kedvencét, a trombitát is. Beszélgetésünk végén a Burdus-féle hangulatból mi is kaptunk egy kis ízelítőt. Felállította a szintijét és néhány örökzöld slágert eljátszott a kedvünkért olyan átéléssel, mintha tömegeknek játszana. Szebben nem is zárhatta volna az előadást, mint azzal, hogy „Sretna vam nova godina!” Boldog új évet hát mindenkinek!