Ruha teszi az embert!? – Akinek nem inge, ne vegye magára

  • Nyomtatás
  • ruha06191A magyar nyelvben a fehérszemély, fehércseléd, vászoncseléd régies kifejezések is tanúsítják a fehér vászonból készült viseletek elterjedtségét és évszázadokon átnyúló népszerűségét. A magyar parasztasszonyok és parasztemberek a vászon ruhadarabokat nemcsak alsóruhaként viselték, hanem dologidőben munkaruhaként is. A nőknél az ing és a pendely, a férfiaknál az ing és a gatya a ruházat alapdarabjainak számítottak. A fehér vászonviseletek rangjára utal a Somogy megyei Csököly település kapcsán nevezetessé vált fehér gyász fogalma is, hiszen itt egészen az 1970-es évekig a nők fehér vászonból készült gyászruhát viseltek.

    ruha06192A vásznat Európa-szerte lenből és kenderből szőtték, s éppen a Kárpát-medence térsége az, ahol mindkét alapanyagból készítettek ruházatot. S mint azt Gönczi Ferenctől is jól tudjuk, a hetési és a göcseji asszonyok nagy mesterei voltak a fonásnak, szövésnek. Vidékünkön tehát nem volt hiány ezen vászonviseletek alapanyagából. Az ingek legrégebbi, a középkor folyamán is viselt fajtái még a körülbelül térdig, vagy kicsivel térden alul érő úgynevezett hosszúingek voltak, amelyek egyszerre töltötték be a felső- és az alsótestet befedő alsónemű szerepét is. Szabásvonalukat tekintve pedig a római tunikákhoz hasonlóan nem követték a test vonalát, hanem egyszerű téglalap-szabásúak voltak, a nyaki részen pedig hasíték segítette a könnyebb felvételüket. Ez a szabásvonal később finomodott, és az ujj, illetve a nyak- és mellrész ráncolásával egyre jobban elkezdte követni a test vonalát.

    A hetési viselet a virágkorát az 1860-tól 1904-ig terjedő időszakban élte. Az ebből a korból ránk maradt fotódokumentumokból és néprajzi leírásokból tudjuk, hogy a hetési férfiak a viselet részeként egyenes szabású, pálhás, fehér vászoninget viseltek. A pálha négyszögletes vagy ritkábban romboid alakú vászondarabot jelent, amelyet az ing hónaljába toldottak, ezzel lehetővé téve a karok szabadabb mozgását. Az ing rövid hasítékát a nyaknál és a kézelőnél pertlivel kötötték meg. Az ünnepi ingek mellrészét, a mizlit pedig fehér hímzéssel gazdagon kihímezték. Később az ünnepi ingek még díszesebbé váltak, és nemcsak a mellrészt, hanem a gallért és a kézelőt is gazdagon kidíszítették fehér pamutfonállal. A legnépszerűbbek a lapos öltéssel készült minták és a bújtatásos öltéssel készült, darázslépesnek nevezett minta volt.

    A hetési nők nyáron a vállkendő alatt a nyak körül kerek szabású, bokrosujjú inget viseltek. Ennek nem a mellrésze volt a legdíszesebb, hiszen azt úgyis eltakarta a vállkendő, hanem az úgynevezett „szorituja”, vagyis a kézelője, ami kicsivel a könyök feletti részen helyezkedett el. A „szoritut” a piros gyári szőttes szalag mellett kezdetben fehér és piros bújtatásos és lapos öltésekből álló hímzéssel varrták ki, majd a díszítésben később a kék és a sárga szín is megjelent. Télen az asszonyok itt is inkább egyenes szabású, szűk ujjú vászoninget viseltek, ami fölé melegebb ruhadarabokat is tudtak ölteni. Minden hetési kelengyének tartalmaznia kellett 2–3 férfi- és női inget, amelyek közül a dúsan hímzett vőlegényingek igazi műremeknek számítottak. Fontos megjegyeznünk azt is, hogy a régi, történeti anyagban nem találunk példát arra, hogy a férfiingek mizlijének díszítése kizárólag piros színnel vagy sötétpiros szőttes betéttel történt volna. Ez már a viselet modernizálódásának, a folklóregyüttesekben való újjáélesztésének és a legújabb kornak a műve.

    Képünkön: Hetési férfi fehéring hímzése.