kele
perec1
garas1
63. évfolyam
29. szám
Megjelenés:
2019. 07. 18.
2919
 

„A szülőföldnek különös ereje van, sokat gondolok rá”

harmas18191A hármasmalmi Szabó Margit 26 évesen utazott ki Kanadába a szintén falubeli Kósa Józsihoz. Családot alapítottak, a gyermekeiket magyar anyanyelvűnek nevelték. Margit néni és lányai a városukban működő magyar háznak is a tagjai, és büszkék a származásukra. Amikor hazalátogatnak a Muravidékre, akkor érzik igazán, mennyire fontos a rokonság, ami egy láthatatlan kötelékkel a több ezer kilométeres távolságot is legyőzi.

Képünkön: Családi körben Hármasmalomban. Középen a 88 éves Margit néni, kezében magazinunkkal. Jobbról mellette Gita, balról pedig Terike és Józsi.

Néhány nap itthon a rokonokkal, barátokkal. A program jól be van táblázva, meg kell látogatni mindenkit, meg persze a temetőbe is ki kell sétálni, emlékezni. Erről szól Kósa Margit néni és idősebbik lánya, Gita idei látogatása. Az itt töltött idő minden percét szeretnék kiélvezni, hiszen csak néhány évente adatik meg, hogy így együtt van a család. Hármasmalomban, Margit néni testvére, Szabó József és felsége, Terike házában vendégeskednek, akik nagy izgalommal és szeretettel várták már az elszármazott rokonok érkezését. Házi sütemények, perec és Gita kedvence, zserbó került az asztalra a délutáni kávé mellé. Ekkor kopogtatok be én is, hogy egy picit belekóstoljak az örömükbe és egy kicsit megismerjem a történetüket.

– 1957-ben, 26 évesen mentem ki Kanadába – kezdi mesélni Margit néni. – Józsi akkor már kint volt, ő is a faluból való, nem laktak messze tőlünk. A testvére, Veronka pedig jó barátnőm volt. Egyszer csak azt mondta nekem a Vera, a Józsi szeretne írni neked, írhat-e? – Persze, hogy írhat – mondtam. És ezután a Józsival levelezgetni kezdtünk. Emlékszem, anyám hogy mondta: – Á, csak hadd levelezzenek, a Józsi ott van, a lányom itt, csak írogassanak! Legyintett, azt gondolta, a nagy távolság miatt ebből a szerelemből úgysem lesz semmi. De egy napon a borítékban a levél mellett repülőjegy is volt, Calgariba szólt, anyám pedig teljesen összetört. – Elmegy a Margit, elmegy! – sírta végig Hármasmalmot. – Én pedig merész és hajthatatlan voltam – meséli ma már mosolyogva Margit néni, majd a körülményes kiutazásba is beavat. – Először el kellett utaznom Belgrádba a kanadai követségre, hogy megkapjam a kiutazási engedélyemet. Miután megkaptam az engedélyt és elláttak utasításokkal, gondoltam, most már szabad előttem az út. De innen sem volt egyszerű, három napomba telt, mire Kanadába értem. Józsi pedig már várt, nem tudta, hol lehetek, minden nap kiment elém a reptérre, de én nem értem oda... – mosolyog Margit. – Emlékszem, később már olyan jót nevettünk a történteken, többször is felhozta a férjem ezt a három napot. Azt mondta nekem, ha akkor sem érkeztem volna meg, akkor elvette volna feleségül az első nőt, aki szembejön vele a reptéren. Én pedig mindeközben beutaztam a fél világot, először Párizsba repültem, onnan New Yorkba, ahonnan átvittek Torontóba, ahol már várt a bevándorlási ügyintéző, és harmadnap értem csak Calgariba. De végül is célba értem – vonja meg a vállát –, szóval így kerültem ki Kanadába és kezdődött a mi közös életünk Józsival.

harmas18192Margit néni nagyon megszerette Kanadát. De idegenben, fiatalon neki sem volt könnyű, megküzdeni a honvággyal és azzal, hogy jó döntést hozott-e, amikor elhagyta az otthonát. – Nem tagadom, az elején nagyon nehéz volt. De próbáltam erős maradni, nem mutatni a férjemnek, hogy nem vagyok boldog, mert akkor szomorú lett volna. Munkába álltam és valahogy átvészeltem a nehézségeket. Legelőször milliomosok kertjét gondoztam, később egy kávézóban mosogattam, aztán egy szállodában kaptam munkát a konyhán mint kisegítő. Minden munkát elvállaltam, hogy a családunk előrejusson. A férjem, Józsi pedig egy vasúti cégnél dolgozott. Időközben a két lányunk, Gita és Erzsike is megszületett, aztán mire egyenesbe jöttünk és a lányok is szépen cseperedtek, a férjem lebetegedett. Az olajszállító vagonok belsejét kellett kifestenie, alkalomadtán ilyen munkát is elvégeztettek vele. Mondta szegény, hogy kapott maszkot, de a vegyszer erősebb volt nála, és az én Józsim, aki sosem dohányzott és nem is ivott, tüdőrákban halt meg. 15 évvel azután, hogy kimentem hozzá, hátrahagyott engem és a két lányunkat – mondja szomorúan az idős asszony, nehezen találva a szavakat a folytatáshoz.

Józsi 1973-ban halt meg. Gita 11 éves volt, Erzsike pedig 9. Margitra újabb megpróbáltatás várt. – A gyász fájdalmas volt, de a kezembe kellett vennem az életünket. Hogy fedezni tudjam a családunk költségeit, minden munkát elvállaltam. Volt, hogy két helyen is dolgoztam egyszerre. Nehéz időszak volt, de kitaníttattam a lányokat, és valahogy talpon maradtunk – meséli, majd hozzáveti, eszébe sem jutott újra férjhez menni.

Az évek múltak, a lányok felnőttek és az égbolt lassacskán újra kiderült felettük. Calgari, a lüktető nagyváros Margit otthonává vált, ahol már kanadaiként, de a magyar gyökereihez hűen élt. Lányait is úgy nevelte, hogy tudatában legyenek a származásuknak. – Odahaza egymás közt magyarul beszélgetünk – kapcsolódik be a beszélgetésbe Gita, mosolyogva, kivéve, ha olyasvalaki van közöttünk, aki nem beszéli a nyelvünket, mint a férjem, John, habár már ő is sok mindent megért. A testvéremmel anyánk történetein nőttünk fel, folyton mesélt nekünk, hol a szülőfalujáról, a családról, a rokonságról, hol pedig az iskolai évekről, a gyerekkoráról. Ezeken a történeteken keresztül valahogy mi is megismertük ezt a vidéket. 1974-ben jártunk itt először, és azután mindig alig vártuk, hogy újra jöhessünk. Az a rossz ebben a hatalmas távolságban, hogy elválaszt minket, és nekünk nagyon hiányzik a rokonság – hatódik meg Gita. – Most 12 évre való kávézás és beszélgetés lesz a program ebben a néhány napban – mosolyodik el. – Minden más már bónusz.

– Amikor Józsi kórházba került, megígértette velem, hogy a gyerekeket elviszem oda, ahol mi születtünk. Hogy tudják, honnan származnak a szüleik – emlékszik Margit néni. – Ezért amikor csak tehettük, akkor jöttünk. És ezek a látogatások mindig nagyon szépek.

– Nagy a távolság, ritka, hogy így együtt lehetünk – mondja Terike, a sógornő –, de a kapcsolatot közben is tartjuk, telefonálunk, írunk egymásnak születésnapokra névnapokra, ünnepekre. Amikor pedig Margit megjön, akkor szólunk a szomszédoknak, összehívjuk az egykori iskolatársait és tartunk egy kis összejövetelt, sütünk lángost, miegymás. Felelevenítjük a régi dolgokat.

Szabó Józsi bácsi is helyesel, de keveset szól; a meghatottságtól, a régi emlékektől, pláne, amikor Gita felidézi a régi történeteket, amiket ismer. Margit néni is próbálja elhessegetni a könnyeket, ezért gyorsan másfelé evezünk, vissza Kanadába, a nem olyan távoli múltba és a jelenbe. Elmeséli, hogy időközben új kerületbe költözött, itt sok magyar él. Nagy a telek, lehet kertészkedni és Erzsike közvetlenül mellette lakik. – Igazán értékes barátságokat ápolok. Rendszeresen találkozunk, összejárunk, főzünk, sütünk egymásnak, recepteket cserélünk – kezdi mesélni a mozgalmas nyugdíjas éveket. – Keddenként imaórára járunk, szerdán magyar nyugdíjas klubba, ahol délutánonként bingózunk. Csütörtökön pedig az 55+-ba megyek, szintén barátokkal töltöm az időt, kávézunk, ebédelünk együtt. A péntek az családi este, olyankor Gitánál filmet nézünk, meg próbálok segíteni neki, amiben tudok, mert ő nagyon elfoglalt.

Gita és Erzsike is édesapjuk nyomdokait követve a templomi kórus tagjai és orgonáznak mindketten, többek közt a magyar templomban is, ahol húsz évig a Gyertyánosból elszármazott Molnár atya prédikált magyar nyelven. 150 család tartozik a hitközösségbe, ahol Margit is tevékenyen közreműködik. – A Calgariban élő magyar közösségben nagyon sok a fiatal. Mind büszkék a származásukra és beszélik a nyelvet. Sok jó program van és az ünnepeket is illőn megtartjuk. Augusztus 20-án például Szent István-napi ebéd van a templomnál, március 15-ét is megünnepeljük, volt, hogy magam is szavaltam. Kis cserkészeink is vannak, akik pedig anyák napi műsort készítenek. A magyar háznak is rengeteg tagja van, köztük is sok a fiatal – magyarázza, hogy el tudjuk képzelni, hogyan él ott a magyar kisebbség. – Nem mondhatom azt, hogy honvágyam van, mert jó életem van. Rengeteg a barátom, boldog vagyok, de a szülőföldnek különös ereje van, mindig foglalkoztat és sokat gondolok rá. Az itthoni híreket is folyamatosan követem, leginkább a Népújságból. Na, nekem az a mindenem! Amikor meglátom a nagy barna borítékot a postaládában, akkor már boldog vagyok. Betűről betűre átolvasom az egész újságot – mondja Margit néni igencsak büszkén. – És a lányok is szeretik.

Gita helyeselve bólogat: – Anyuka a vicceket fel szokta olvasni, azokon együtt nevetünk, de annak is nagyon örülünk, amikor ismerőst vagy rokont látunk az újságban. Anyuka nagyon sok mindenkit ismer, és olyankor ő elmondja nekünk, ki kicsoda, aztán hallgatjuk róla szóló történetet. A Népújságot egyébként Teri néni és Józsi bácsi évente megrendeli nekünk, ez az ő ajándékuk – mosolyog Gita a nagybátyjára.

Aztán újabb családi csevej indul. A világért sem szólnék már közbe, csak hallgatom. Megtudom, hogy Terike például postán küldött Gitának Kanadába zserbót, vagy hogy Margit néni muravidéki pereceket süt, de egyeneseket, hogy több elférjen a tepsiben. Margit néniről az is kiderült, hogy nagyon szeret írni. Naplót vezet, és nem rest akár egy teljes szakácskönyvet is átmásolni kézzel. Kiderült az is, hogy amikor Jóska bácsi gyerek volt, a tökös-mákos rétes volt a kedvence, és hogy tököt szerezzen, világgá is ment érte, vagy hogy a kisgyerek Gita szerint a kakasok kukorékolás helyett káromkodni szoktak, amin a nagypapa úgy nevetett, hogy csak rázkódott bele. Megannyi történet, kedves emlék, nagy kacagások. Jó volt belekóstolni...

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben