kele
perec1
garas1
63. évfolyam
29. szám
Megjelenés:
2019. 07. 18.
2919
 

Állattartásból megélni, boldogulni – két emberöltőn át

kisfa2619Kisfalun jártunk, ahol egy teljes generációnyi különbséggel két család életébe nyertünk betekintést. A haranglábon innen és a haranglábon túl; az egyik család a múltat, a másik család a jövőt látja az állattartásban. A két történetben kedves embereket ismerhettünk meg. A Muravidék egyik legkisebb falujában a talpon maradásról is szólt ez a kis kitekintő.

Grabar Pista és felesége, Cvetka Kisfalu közepén laknak. Családi házuk mögött egy hosszú téglaépület bújik meg, hatalmas gazdasági bejárata 33 kemény év és nehéz munka emlékeit őrzi. Emlékeztet arra is, milyen reményekkel vágtak bele egykor az állattartásba Pistáék, és a kezdeti remények hogy fakultak meg az évek múlásával.

 

 

Pista az udvaron üdvözöl, friss tojással a kezében, amit éppen a tyúkólban szedett össze. Mindjárt rá is kérdez, vannak-e tyúkjaink, mert ha nincsenek, akkor szívesen ad tojást. Odabent Pista felesége, Cvetka is kedvesen fogad. A mindig mosolygós asszonnyal pillanatok alatt beszédbe elegyedünk mindenféléről. Emlékeztetnem is kell magamat, hogy az állattartással eltöltött évekről is kérdezzek, mire Pista egészen 1979-ig, a kezdetekig tekint vissza. – Volt egy kiírás sertésneveldére, vissza nem térítendő támogatással. Éltek még a szülők, jó lehetőséget láttunk az állattenyésztésben, így belevágtunk. Az akkori devalváció is jól jött, hamar visszafizettük a kölcsönt, amit az építkezésre felvettünk. Hatalmas ólat húztunk fel, 48 méter hosszan volt benne a vályú – kezdi mesélni. – Amint elkészült a hatalmas hangár, be is indult a tenyésztés. A malacokat folyamatosan szállították hozzánk, mi pedig felhizlaltuk őket, majd újra jött a teherautó és vitték őket vágásra. 115 naponta cserélődött a teljes állomány – magyarázza Pista.

De ahogy az évek múltak, sok minden megváltozott és egyre nehezebb lett a megélhetés. A kiadások nőttek, a haszon apadt. A családi helyzete is változott. – A gyerekeink kirepültek, a szülők elmentek. Ketten maradtunk – mondja Cvetka. – Egyre nagyobb teherré vált az állatokkal való munka, nem csak lefárasztott minket, de már anyagilag sem hozott hasznot. Szigorodtak az előírások, ami újabb munkával járt. Folyamatosan jöttek ki az ellenőrök, de nálunk mindig kifogástalan volt minden. Vezetni kellett a leltárt, azt is ellenőrizték. Ha éjjel jött a szállító, akkor éjjel kellett rakodni, reggel pedig mentünk dolgozni. Nem volt megállás, sem hétvége, sem ünnepnap. A gyerekeink persze sokat segítettek akkor is, amikor már nem éltek velünk, és a faluból is számíthattunk segítségre, amikor munkás kellett, de az utolsó években már nem láttuk értelmét a küszködésnek, anyagilag sem. – emlékszik Cvetka, majd Pista veszi át a szót: – A 33 év alatt 45 ezer disznót neveltünk fel. 2013-ban döntöttünk úgy, hogy felszámoljuk a farmot. Megváltoztak az előírások, az istállókat fel kellett volna újítani, a teljes beruházás 80 ezer euróba került volna. Ekkora kiadást nem engedhettünk meg magunknak, főleg úgy nem, hogy sejtésünk sem volt arról, hogy megtérül-e valaha a befektetés. Ezért úgy határoztunk, hogy felszámoljuk a disznófarmot, egy élet munkáját – mondja, majd legyint egyet: – Az utolsó rakománynál 400 felhizlalt sertésre 400 euró volt a fizetés, ez volt a háromhavi keresetünk a munkánkért. Akik az állat szőrét sem látták, azok többet kerestek, mint mi – mondja keserűen, Cvetka pedig bólogat, majd így szól: – Nehéz volt, de csináltuk tisztességgel. Voltak jó időszakok, de voltak nagyon nehéz évek is mögöttünk. Ha belegondolok abba, mennyit dolgoztunk, és mégis volt időszak, amikor alig maradt mit a tejbe aprítani, hát nem könnyű igazságot találni az életben – mondja az asszony. Cvetka elmondta, hogy a farm mellett neki 39 év munkaideje is van a gyárban. A pártosfalvi kötödében dolgozott, majd amikor az bezárt, akkor három másik helyen is dolgozott néhány évig. – Amikor abbahagytuk a farmot, egy kicsit megkönnyebbültünk – veszi át a szót újra Pista. – Most csak tyúkjaink vannak, de lehet, hogy még veszünk néhányat. Ezekkel nincs gond, akkor fekszünk és akkor kelünk, amikor akarunk, éjjel nyugodtan alszunk, és oda megyünk, ahová akarunk.

A házaspár nagyon szereti a helyi rendezvényeket, közreműködnek, segítenek, ha kell. Cvetka megmutatja a kézimunkákat, amiket mostanában varrogat, és sorban készülnek a gobelinképek is. Aztán a pompás orchideákat is megcsodáljuk, Cvetka ezekre is nagyon büszke. – Most nyugodtabban élünk – mondja. A házaspár azért nem mondott le teljesen mindenről. Hét hektár földjük van, amit művelnek, valamint gondozzák a veteményest. Saját maguknak disznót is nevelnek, hiszen az otthoni sonkának bizony nincsen párja. Egyetlen szomorúságuk, hogy a nagy ház, amit felépítettek, kong az ürességtől. – Ha tudtuk volna, hogy egyik gyerekünk sem marad itt, akkor nem építettünk volna ekkora házat. De így alakult – mondja Cvetka. – Itt nincs munkalehetőség, és mi szülők csak reméljük, hogy a gyerekeinknek jobb életük lesz, mint nekünk volt – majd a család kapcsán vidámabbra fordul a beszélgetés, hiszen három unoka is van a családban, akikre nagyon büszkék a nagyszülők.

Míg a Grabar család 33 év után búcsút intett az állattartásnak, addig Balogék szinte egy időben velük éppen azon igyekeztek, hogy megtöltsék az istállókat.

Bekopogtattunk a fiatal családhoz. Balog Robert és élettársa, Slava üdvözölt minket, és készségesen meséltek a terveikről, meg azt is megmutatták, hogy jelenleg hol tart a gazdaságuk. Néhány éve komoly elhatározással, nagy tervekkel, merészen vágtak bele az állattartásba, és teljesen önerőből bővítették a szülők hagyatékát.

 

 

– Valójában nem volt más lehetőségünk, mint hogy belevágjunk komolyabban az állattartásba – mondja Robi. – Nem volt munkahely, ami volt, az hamar be is csődölt. Az alapok viszont megvoltak, egy kevés föld, néhány állat, az a kis gazdaság, amit a szülők ránk hagytak. Egy magyarországi barátom, aki marhákat nevel, szintén nagy hatással volt ránk. Általa jutottunk arra az elhatározásra, hogy nekünk is érdemes volna megfontolni a szarvasmarha-tenyésztést.

Robi néhány éve vágott bele az állattartásba, és ma már úgy látja, hogy tényleg érdemes ezzel komolyabban foglalkozni. Miközben elsétálunk az istállókhoz, Slava is beavat a napi tennivalókba. – Reggel fél ötkor kelünk, ellátjuk az állatokat. Nekem akkor nincs sok munkám, este viszont a fejés és az etetés sok időt elvesz, kétnaponta pedig takarítjuk az istállókat. Emellett dolgozni is járok, így a napjaim elég sűrűk – magyarázza, majd odaérünk az első istállóhoz, ahol a kíváncsi tehenek rögtön ki is dugják a fejüket. Egy fekete macska szalad ki hirtelen az istállóból, hangos nyávogással jelzi, hogy itt bizony ő lenne a főnök. Slava mindjárt el is mondja, hogy ez a cicus itt él a tehenekkel, és meg van győződve róla, hogy ez az ő területe, talán még a marhák is az övéi. Megmosolyogva a kis pluszinformációt megyünk a következő istállóhoz. Itt is marhák sorakoznak, tágas, világos és szellős helyük van, nem is panaszkodnak. Meglátják a gazdaasszonyt, a fejüket mindjárt simogatásra nyújtják. Slava szépen, a nevükön szól hozzájuk, Malacka, Pepi, Sena, Sara, Ernőke, Silvika, csak néhány név, amit elcsíptem. – Jelenleg 34 állatunk van. Tíz kint legel (öt tehén a borjakkal), aztán van tíz fejőstehén, a többi pedig bika és üsző. A felnőtt bikák szeptember, október tájékán eladásra kerülnek – mondja Slava –, olyankor nem olyan könnyű megválni tőlük, hiszen naponta látjuk, gondozzuk, megszeretjük őket.

Robi is közelebb lép, egyetért a párjával, de hozzáfűzi, ez az élet rendje, haszonállatokat tartanak, meg kell tanulni elengedni őket. – Kétféle marhánk van jelenleg. A hagyományos magyar tarka és a limuzin, ami francia fajta. Vannak még fejősteheneink is, de szeretnénk a közeljövőben már csak a húsmarhákra koncentrálni, 15 bikát szeretnénk. Ezt a fajtát egyébként nem tartják a környéken. Keresztezése van, magyar tarkával, de tiszta limuzin nincs senkinek – mondja Robi, miközben ő is megsimogatja az egyik állatot. Slava pedig a göndör frizurájukra is felhívja a figyelmet, na meg a fényes szőrre, ami ilyenkor nyáron a legszebb.

Mint megtudtuk, a fejőstehenek tartásával több gond van, érzékenyebb jószágok, míg a kintiekkel szinte semmi dolga nincs a gazdának. A jó minőségű legelő, a friss ivóvíz és a széna minden igényét kielégíti a marhának. Ráadásul szófogadó állatok és gyorsan tanulnak. – Van kereslet a marhahúsra, főleg az osztrákok és az olaszok részéről, de Szlovéniában is van rá piac. Ha ebből egyet eladunk, az már jár némi haszonnal – magyarázza a Robi.

Az állatok láthatóan boldogok kint a legelőn, kíváncsiak és egészségesek. Robi szeretné, ha tudnának még némi területet vásárolni és egészen a patakig leengedhetné őket.

A takarmányozás, a földek megmunkálása együtt jár az állattartással. A család körülbelül 30 hektár földet művel, de eladásra is termesztenek, például szóját és repcét, amit még mindig jól el lehet adni. A földműveléshez persze gépezet is kell. Eddig ugyan nem pályáztak sehol támogatásért, mindent önerőből építettek fel, de most fognak. Vetőgépet és forgatót is szeretnének, rendsodrót, kaszát, hiszen ami gépezetük van, már eléggé elavult.

Robival és Slavával visszasétálunk a házukhoz. Az árnyékos teraszon beszélgetünk még egy picit. Mindketten bíznak abban, hogy az állattartásban megtalálják a számításaikat. Csendben, de azért reménykednek abban is, hogy a kisfiuk egyszer majd továbbviszi a gazdaságot.

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben