kele
perec1
garas1
64. évfolyam
26. szám
Megjelenés:
2020. 07. 02.
kiscim2620
 

Ruha teszi az embert!? – Szorul a kapca

ruhateszi0120Viselettörténeti kalandozásunk földközeli témával, a lábbelikkel folytatódik. Ha alaposabban megvizsgáljuk vidékünk középkori templomainak freskóit Bántornyán, Veleméren, Mártonhelyen vagy éppen Tótlakon, azt rögvest megállapíthatjuk, hogy az apostolok, szentek, sőt még maga Szűz Mária és Jézus Krisztus is mezítláb jelennek meg. A mezítlábasság ugyanis az Istennek tetsző, szerény, önmegtagadó élet jelképe volt évszázadokon át. A freskókon lábbelit csak a lovasok és a koronás fők viselnek, mégpedig csizmát.

 

Képünkön: Tulipános ládán üldögélő mezítlábas hetési öregasszony. Bödeháza, 1951. Fotó: Szentmihályi Imre. Göcseji Múzeum Fotótára, Zalaegerszeg.

 

A paraszti lét egyik szimbóluma is a mezítlábasság volt. Gyakran halljuk idősek visszaemlékezéseiben: „Mezítlábas parasztgyerek voltam.” A 19. század végéig világszerte magától értetődő paraszti szokás volt, hogy nyáron mezítláb jártak. Kényelemesnek és célszerűnek, takarékos megoldásnak tartották. A földet művelők körében a mezítlábasság csak a kedvezőtlen éghajlati viszonyok vagy az ünnepélyes megjelenés esetén utalt megalázó szegénységre. Nem volt ez másként a Lendva-vidéki, hetési nép körében sem. Számos helyi visszaemlékezést ismerünk arról, hogy a kezükben vitték a cipőt vagy a csizmát a templom ajtajáig, ott megtörölték a lábukat és csak akkor vették fel. Szobotka fényképész 1895-ben Alsólendván készült közismert fotóján is jól látható, hogy a hetési ünnepi viseletbe öltözött három férfi csizmát viselt, de a két nő mezítláb állt a fotográfus elé. A subák, szűrök, bundák és ékszerek után a lábbeli számított a viselet legdrágább részének, amit ráadásul nem lehetett otthon előállítani, hanem meg kellett vásárolni egy adott mestertől, kapcaverőtől, bocskorkészítőtől, vargától, csizmadiától, cipésztől vagy susztertől. Nem véletlen, hogy egy-egy lábbelit élethosszig igyekeztek viselni, gyermekek esetében pedig egymásnak adták át a testvérek.

Már az előbb felsorolt számos mester is arra utal, hogy igen sokféle lábbeli állt rendelkezésére a magyar népnek a történelem folyamán. Az egyik legizgalmasabb talán a kapca. Középkori krónikáink, falfestményeink férfialakjain a korra jellemző szűk lábravalót, mondhatnánk harisnyanadrágokat láthatunk. A magyar nyelvészek a kapcát szláv eredetű szónak tartják és első előfordulása az 1380. év körüli Königsbergi Töredékből ismert. A gyapjúszövet- vagy nemez-, általában bőrrel talpalt harisnya csak a 16. század végén különült két részre: nadrágra és kapcára. A kapcát aztán viselhették saruval, papuccsal, bocskorral vagy csizmával is, anyaga szerint pedig lehetett bőr, szőrös bőr, nemez és kötött, illetve szövött gyapjú- vagy vászonkapca. A kapca így lett a magyar viselet elidegeníthetetlen része. A kevésbé elasztikus, szőtt, szabott szőrkapcák a 18. század közepével eltűntek és helyüket a kényelmesebb, egyre gyakrabban botosnak említett nemezkapca vette át, amely a 19. századig állta a versenyt a kendőkapcával. A nemezkapca azon tulajdonságából, hogy a viseléstől és az állandó tisztítástól, mosástól egyre tömörebb és szűkebb lett, származik a „szorul a kapca”, vagyis „egyre kényelmetlenebb a helyzet” közmondás is.

Kapcának hívták a sárközi és a torockói fehér-kék vagy fehér-piros csíkos cérnaharisnyát is. Kalocsa vidékén is kapca volt a harisnya neve, ez színes vagy fehér fonalból, leginkább gyapjúból készült, díszítették pettyekkel, illetve virágokkal, madarakkal, szőlőfürtökkel. Az időseké sötét színű volt. Minden ilyen harisnya bordás kötéssel készült.

A köztudatban azonban a csizmaviselést kényelmesebbé tevő, főként rongyból készült, a láb köré csavart kapca maradt meg leginkább. A „Ne légy senkinek se a lába kapcája!” szólás is arra utal, hogy idővel ez a ruhadarab meglehetősen dicstelenné minősült.

Érdekességként említsük meg, hogy egyes állítások szerint egy muravidéki település, Kapca is őrzi eme lábbeli készítőinek emlékét. A feltételezés szerint a település onnan kaphatta a nevét, hogy az Árpád-korban kapcakészítő mesterek éltek itt. Ezt az elméletet azonban semmilyen történeti forrás mindeddig nem támasztotta alá, inkább az valószínű, hogy Kapca település a közelben eredő Kopica-patakról kapta a nevét.

 

MCSi Design