kele
perec1
garas1
64. évfolyam
38. szám
Megjelenés:
2020. 09. 24.
kiscim3820
 

Ruha teszi az embert!? – Hogy kerül a csizma az asztalra?

ruha teszi05202A csizma a nomád népek tradicionális viselete, akik életük java részét lóháton töltötték. Az ő elvárásaik kiszolgálására fejlődött ki. A lovasoknak ugyanis nem könnyű lábbelire van szükségük, hanem a szintén nomád találmány kengyel használata miatt olyan lábbeliről kellett gondoskodniuk, amely nemcsak a lábfejet takarja, hanem a lábszárat is megvédi a kengyelszíj horzsolása ellen.

A csizmaábrázolások tanúsága szerint a szkíták inkább rövidebb szárú, puha bőrből varrott csizmát hordtak. A hunok idejéből ismert a térdig érő, strapabíró bőrből varrott hosszúszárú csizma, amely valószínűleg a bolgár bőrműves mesterek közvetítésével került a honfoglaló magyarok viseletébe.

A magyarság öltözetében később a különböző nyugat-európai divatirányzatoknak engedve más lábbelik vették át a vezető szerepet. A csizmaviselés újabb virágkorát a török hódoltság alatt élte, amire az is bizonyíték, hogy hirtelen megugrott a Magyar Királyságban a csizmadiák száma. A csizmát a saruval ellentétben kifordított állapotban varrta a mester: a feje bélését a kiszabott felsőrészre varrta, majd a szár két szélét összevarrta. A kész felsőrészhez a talpat sarokig varrta hozzá, és csak miután színére fordította a lábbelit, kívülről fejezte be a sarokvarratot. A csizma aránylag vastag talpa a magas sarokvasalást és a patkókat is elbírta. Ezt alátámasztó képi forrás Esztergom 1595-ben készült látképe, amelyen az egyik gyaloghajdú vasalt, korabeli megnevezése szerint hangos csizmát viselt.

A török hódoltság korában újra közkedveltté váló csizma aztán már ki se ment a divatból mindmáig. A viselettörténészek szerint a barokk korban gazdagodott a magyar csizmaviselési szokás a piros sarokkal és a sarkantyúval. A lovak ösztökélésére is szolgáló „pengő” sarkantyú aztán a huszárok és a táncosok védjegyévé vált.

 

ruha teszi0520Hetési özvegyasszony csizmában. Gáborjánháza, 1937. Fotó: Gönyei Sándor, Néprajzi Múzeum 77382.

 

A 19. század fordulóján Európa nyugati országaiban csak egyes sportokhoz, katonai öltözetekben vagy bizonyos munkákhoz használták a csizmát. A korabeli Magyarországon viszont valamennyi társadalmi rétegben közkedvelt volt, sőt oly általánossá vált, hogy már a cselédség járandóságai között is szerepelt. A csizmadiamesterség módszerei is megújultak: a 19. század elején a parasztcsizmákon megjelent a talp szögelése is.

A magyar csizmaviselés érdekes fejezetét őrizték meg népdalaink, amelyekben gyakran hallunk sárga és piros csizmákról is. Ezek a piros szattyánbőrből és a sárga kordován bőrből készült csizmákat rejtik, amelyeknek viselése a 20. század elejére teljesen kiment a divatból és néhány erdélyi tájegységet, például Torockót vagy Kalotaszeget kivéve eltűnt, és átadta a helyét a fekete bőrből készült csizmáknak.

A Lendva-vidék és a Hetés népének is a fekete bőrcsizma volt az ünnepi lábbelije. Míg hétköznap mezítláb vagy bocskorban jártak, addig ünnepnapokra, aki csak tehette, csizmát húzott. A Fuss Nándor és Pataky Kálmán által szerkesztett, 1898-ban megjelent Alsó-Lendva nagyközség milleniumi emlékkönyvének lakosságlajstroma a cipészek mellett 17 csizmadiát említ, név szerint a következőket: Brátkovics Kálmán, Dervarits János, Dervarics József, Fliszár János, Gregorincsics József, Hegedits István, Hegedits Lajos, Horváth Mátyás, Kollár István, Monda József, Sáfrán Pál, Sohár Mihály, Toma Gábor, Toma István, Toma János, Toma József, Varga Ferenc. Bellosics Bálint az alsólendvai vásárról szóló leírásában a csáktornyai csizmadiákat is említi, mint akik ellátták lábbelivel a város és vidéke lakóit. És természetesen nem felejtkezhetünk meg a híres bántornyai csizmadiákról sem, akik céhük alapítólevelét Mária Terézia korából jegyezhetik. 

 

 

MCSi Design