kele
perec1
garas1
64. évfolyam
30. szám
Megjelenés:
2020. 07. 30.
kiscim3020
 

Muravidék, 1920 februárja: feszült, bizonytalan légkör, sanyargatások

gonc06200A magyar békedelegáció 1920. február 13-án Párizsban átadta Magyarország válaszát a békefeltételekre. A magyar jegyzékben kiemelték az önrendelkezésre vonatkozó jogot és javasolták a népszavazás elrendelését. Teljes mértékben irreálisnak bizonyult a követelés, a magyarság körében mégis reményt idézett elő. A helyzet a Muravidéken, valamint a két érintett magyar megyében is feszült volt. Mindkét oldal erőteljes propagandát folytatott.

Zala megye Törvényhatósági Bizottsága 1920. február 9-i közgyűlésén erélyesen tiltakozott a Muraköz, a Belatinci járás és az Alsólendvai járás megszállt részének elcsatolása ellen. Azzal a céllal, hogy segítsék az elcsatolt terület lakosságának véleménynyilvánítását (akiket a határozat szerint a jugoszláv állam melletti nyilatkozat aláírására kényszerítettek), kérték a nagyhatalmak megbízottjai által lebonyolítandó népszavazás elrendelését az említett területen. Szombathely főterén még korábban, 1920. február 1-jén tiltakozó népgyűlést szerveztek a történelmi Magyarország szétdarabolása miatt, amelyen tiltakoztak Nyugat-Magyarország német járásainak és az úgynevezett Vendvidéknek az elszakítása ellen. Elhangzott, hogy Vas megyében „testvéri viszonyban élt egymás mellett a magyar, a német, a horvát és a vend. Itt nem volt elnyomó és elnyomott, itt csak különböző anyanyelvet beszélő, egyenjogú magyar honpolgárok éltek együtt”. A „Vasvármegye” című napilap 1920. február 7-i számában olvasható, hogy „a vend népet a szerbek nem tudják a maguk részére megnyerni. Hogy mégis biztosítsák maguknak ezt a vidéket, szláv nyelven fogalmazott nyilatkozatot iratnak alá a falvakban, hogy a nép Jugoszláviához akar csatlakozni. Bár a legtöbb vend megtagadja az aláírást, mégis sokat be tudnak csapni azzal, hogy a nyilatkozat tartalmát elhazudják.” A Területvédő Liga szervezésében február 8-án Zalaegerszegen szerveztek hasonló jellegű tiltakozó nagygyűlést a Muraköz és a Mura mente elszakítása ellen, amelyre az egész megyéből sokan érkeztek, köztük szlovénok is. A nagykanizsai Területvédő Liga február 14-i alakuló ülésén pedig azt hangsúlyozták, hogy a határt a Mura folyóról a Drávára kell áthelyezni.   

 

gonc0620Dr. Berbuč Bogumil muravidéki kormánybiztos levele a szlovén tartományi kormánynak, amelyben figyelmeztetett a magyar nyelvet nem bíró rendőrségi szakemberekkel összefüggő nehézségekre (különösképpen a titkosszolgálat ügynökeinek hiányos nyelvismeretéből eredő kockázatra). Forrás: Državni arhiv Republike Slovenije. AS-60. Prekmurje IV.V., 1603/1920.

 

Sever Božidar alsólendvai polgármester elnökletével 1920. február 13-án sor került az Alsólendvai járás falubíráinak és elöljáróinak a tanácskozására. A tanácskozás egyik napirendi pontja a hiányzó árucikkek biztosítására vonatkozott (a liszt, a cukor, a petróleum és a dohány beszerzése nagy gondot jelentett a Muravidéken). A kedélyek megnyugtatása céljából Berbuč kormánybiztos segítséget ígért. Mivel a tájegység hovatartozását illetően eltérő (és téves) információk terjengtek, a tanácskozáson jelenlevő Slavič Matija szakértő ismertette a Muravidék hovatartozására vonatkozó nagyhatalmi döntést. Egy tornisai népgyűlésen a lakosság a rendszeres állatvásárok szervezését követelte, valamint hogy az Alsólendva és Muraszombat között tervezett vasútvonal Tornisát is érintse. Alsólendva agilis polgármestere, Sever Božidar valamennyi járásbeli település részére új, „szlovén jellegű” helységnévtáblát készíttetett. A szlovén nemzeti eszme felébresztése és erősítése az új hatalom fontos feladata volt. Az „Orel” (Sas) szervezetek alakulását ösztönözték a katolikus vallású fiatalok körében; több alapszervezete 1920 februárjában jött létre. A korabeli helyzetre utal, hogy 1920. február 29-én a Lendva-hegyen mintegy 200 lendvai szlovén nemzetiségű polgár találkozott. 

Mivel a „magyar” jegyzőket elűzték a Muravidékről, Berbuč kormánybiztos február 12-én kiáltványban szólította fel a községi titkári munkakör iránt érdeklődőket, hogy jelentkezzenek e munkahelyekre. A felvételt nyert személyeknek egy-két hónapos tanfolyamon kellett részt venni Ljubljanában. A kormánybiztos a szlovén tartományi kormányhoz intézett február 22-i levelében nemzetpolitikai kockázatnak minősítette, hogy a titkosszolgálat ügynökei nem bírták a magyar nyelvet, ezért néhány olyan szakembert követelt, akik megfelelnek a tájegység sajátos nyelvi körülményeinek. A kormánybiztos levelét követően a szlovén tartományi kormány néhány magyarul tudó „belügyi szakembert” kért a belgrádi belügyminisztériumtól.

A még mindig nagy ellenszenvet kiváltó „alsólendvai túszkérdés” okán Berbuč Bogumil kormánybiztos 1920. február 5-én azt tanácsolta a szlovén tartományi kormány elnökségének, hogy a Smederevóba elhurcoltak további elzárására nincs szükség, „mert nem várható újabb visszafoglalási kísérlet a magyarországi oldalról”. Egy héttel később a ljubljanai kormány azzal a megjegyzéssel továbbította a levelet a jugoszláv belügyminisztériumnak, hogy teljes mértékben nem ért egyet a kormánybiztossal, ugyanis a túszokat nem célszerű kiengedni a békeszerződés aláírása előtt. Azt feltételezték, hogy „miután a fogvatartottak hazajönnek Alsólendvára, uszíthatják a lakosságot…”. Ennek ellenére Sever Božidar polgármester is azt írta február 18-án Ljubljanába, hogy az internáltakat minél hamarabb engedjék szabadon, mert a város polgárai nem bírják fizetni a fogva tartás anyagi költségeit. A túszok többsége végül február 25-én távozhatott Smederevóból.   

Dobronak, Kámaháza, Radamos és Jósec (1922 februárjáig az utóbbi falu is délszláv megszállás alatt volt) községek magyarsága nevében egy dobronaki fiatalember február közepén megkereste a „Zala” napilap szerkesztőségét, hogy az újság segítségével tájékoztassák a közvéleményt a jugoszlávok okozta borzalmakról. Néhány nappal korábban magyarországi csempészek lovakat csempésztek Rédicsnél. A jugoszláv pénzügyőrök észrevették őket, lőni kezdetek rájuk, amit a magyarok viszonoztak. Az élénk puskatűzben két „szerb” pénzügyőr és egy csempész életét vesztette. A tudósítás szerint a jugoszlávok bosszúból az említett négy falu elöljáróit összefogdosták, egy sötét pincébe zárták, majd véresre korbácsoltak őket, bár a történtekhez nem volt közük. A verést naponta megismételték, és addig akarták folytatni, „amíg ki nem szolgáltatják nekik a csempészeket, akik a két szerb pénzügyőrt lelőtték”. Egy másik alkalommal a dobronaki jegyzői lakásban székelő jugoszláv parancsnok hálószobájának ablakát az egyik beosztottja véletlenül betörte. Mivel félt a büntetéstől, kezdetben letagadta a tettét. A parancsnok – miután a lakosok között nem találta meg a „bűnöst”– merényletnek minősítette az eseményt. Mérgében összefogdostatta Dobronak tehetősebb polgárait és megverette valamennyit. Attól tette függővé kiszabadulásukat, ha az „ablakbetörőt” előkerítik. Szerencsére beosztottja, az ártatlan emberek szenvedését látván, bevallotta a tettét, és a szerencsétlenek, ugyan összeverve, de kiszabadultak.

                                                                                

 

MCSi Design