kele
perec1
garas1
64. évfolyam
20. szám
Megjelenés:
2020. 05. 21.
kiscim2020
 

Ez a „láthatatlan ellenség” együttműködésre, segítőkészségre tanít

kaszas1620A koronavírus sok mindenben megváltoztatta az életünket, talán nem túlzás kimondani, hogy a világunk már sosem lesz ugyanolyan, mint amilyen azelőtt volt. De hogy ez mit is jelent, illetve a megváltozott élet milyen hatással van ránk, szeretteinkre, illetve az óvintézkedések hozta bezártságnak, összezártságnak milyen lélektani megnyilvánulásai lehetnek, arról a Nagykanizsán élő és praktizáló, lendvai származású dr. Kaszás dr. Kocijančič Gizella klinikai szakpszichológussal, pszichoterapeutával beszélgettünk.

– A koronavírus valósággal felborította az eddigi életünket. Teljesen ismeretlen helyzetbe kerültünk, egyik napról a másikra izoláltuk magunkat, emberi kapcsolatok szűntek meg fizikai értelemben. Hogy hat ez ránk?

– Az egész világ súlyos válsághelyzetbe került a koronavírus elterjedése miatt. A vírus és a tőle való félelem vált uralkodóvá, ami riasztó hatással van a testi, lelki egészségünkre és a szociális kapcsolatainkra, érintkezéseinkre. Félünk ettől az ismeretlen, hatalmas, ártó „erőtől”, és ez a félelem hat a hangulatunkra, a közérzetünkre. Van, aki még mindig bagatellizálja, nem akar róla tudomást venni, van, aki minden kontaktushelyzettől retteg, még maszkban, kesztyűben és kellő távolságot betartva is. Az egyik pszichés védekezés a tudomásulvétel mellőzése, a másik pedig szinte a betegségig terjedő riadalom. Érdekes lelki jelenség az, amikor szembesülünk az izoláció tényével. Az ember mint társas lény szomjazik a másik emberrel való kontaktusra, kommunikációra, beszélgetésre, találkozásra. Hiányzik a kötetlen, szabad mozgás, oldottság, és különösen a tapintás, ölelés, intimitás megélése. Mindez csak a családra szorítkozik ma, de ha valaki teljesen egyedül él, akkor a fizikai valóságban ezt egyáltalán nem tudja átélni. Megfosztódik a „simogatás” élményétől, hisz az érintés a lelkünk simogatását eredményezi. A harmóniában élő családoknál is megnövekszik a belső feszültség, mert a zárt, sokszor szűk tér növeli a bennünk szunnyadó stresszt. Az ilyen családok képesek a családi harmónia egyensúlyban tartására a szeretet, a feszült érzések nyílt kimondása, a közös idő tartalmas eltöltése vagy éppen a humor által.

– Ahogy Ön is említi, a bezártság és az összezártság konfliktusokat szülhet a családon belül. Milyen problémákat hozhat ez házastársak között? Mit tehetünk, hogy szó szerint ne menjünk egymás idegeire, és hogy meg tudjuk teremteni az „én-időt” ilyen szűk mozgástérben?

– Most azt tehetjük és az a feladat számunkra, hogy kitaláljuk és kialakítsuk, hogyan éljünk tovább. Most a legkreatívabb ember az, aki a leghosszabb ideig tolerálja a bizonytalanságot. Rendet és rendszert kell vinnünk az életünkbe. Nem válhatunk passzívvá, nem hanyagolhatjuk el a külsőnket. Pontos napirend kell, reggel hozzuk rendbe magunkat, a lakásunkat, mozogjunk, tornázzunk, főzzünk jókat stb. Most igazán kell a hit, a remény és a szeretet. A hívő családokban segít a transzcendens szemlélet, tehát hogy az élet nem csak horizontális, hanem vertikális is. A hit összefogásában megerősödünk és tudjuk, hogy ami nem pusztít el, az megerősít bennünket.

Fontos, hogy „meghalljuk” a másikat, és neki is, valamint önmagunknak is lehetővé kell tenni az elvonulást. Ilyenkor a legnagyobb jutalom mindenkinek a nyugton hagyás. Az „én-idő” pedig nélkülözhetetlen. Ha el tudunk vonulni egy másik helyiségbe, szobába, tegyük meg. Olvassunk, írjunk, rajzoljunk, tornázzunk, meditáljunk, relaxáljunk. Tegyünk bármit, a legfontosabb, hogy történjen ez a saját örömünkre és megnyugvásunkra. Az ön-szeretet, az ön-empátia és az ön-elfogadás teszi lehetővé a másik szeretetét, az iránta érzett empátiát és feltétel nélküli elfogadását.

A konfliktusokkal, bizalmatlansággal már eddig is küzdő, érzelmi eltávolodásban élő házastársak között nagy valószínűséggel még jobban csökken az egymás iránti tűrőképesség a zártság miatt. Most nincs menekülés, hogy akkor elmegyek. Ha mégis képesek a krízist kezelni és legalább párbeszédben és nem monológban kommunikálni egymással és „én-es” szinten kifejezni az érzéseiket, például „Én úgy érzem…”, „Én azt gondolom…”, „Nekem az fáj…” stb., akkor lehet esélyük egy új út megtalálására.

Az igazi gond valójában ott várható, ahol már diszharmóniában élt a család, agresszivitás, erőszak, bántalmazás, ordítozások, ütlegelések vagy alkoholizmus uralkodott. Ezekben a családokban a legtöbbször a nők, a gyerekek, de többgenerációs együtt élő családok esetén akár az idős nagyszülők is áldozatok lehetnek vagy azzá válhatnak a bántalmazó családtag miatt. Ilyen helyzetekben, ha a családdinamikában megoldatlan a diszharmónia, javasolt a segítségkérés.

– Nézzük a család többi tagját: a gyerekek számára is nehéz időszak a mostani, de a kicsik talán jobban viselik, mint a kamaszok. Szülőként mire kell odafigyelni?

– A szülő-gyermek kapcsolat most meghitté válhat. A tér és az együtt töltött idő adva van. A családi beszélgetések, a szülők hallgatni tudása, hiteles viselkedése nagyon fontos. A gyerekek életkora meghatározó abban, miként élik meg a jelenlegi helyzetet. A kicsik tudat alatt érzékelik szüleik félelmét, szorongását, aggodalmát. A szülő feladata a támasz, védelem, biztonság, stabilitás biztosítása és a saját félelmeinek a kordában tartása, mert a gyermek „átveszi” a szülő lüktetését, működését, és ez megnöveli a benne lévő nyugtalanságot.

Az óvodás és kisiskolás gyermek visszacsúszhat egy korábbi fejlettségi szintre, például bepisil, de kialakulhat alvás- és táplálkozási zavar is. Mindez arra utal, hogy a feszültséget a gyermek nem tudja kezelni. Ha a szülő komoly változást észlel a viselkedésében, akkor szakemberhez kell fordulnia.

Kamaszkorúaknál az idő előre haladtával egyértelműen jelentkezik a kortársak, barátaik hiánya, ezt veszteségként és frusztrációként élik meg, ez utóbbi pedig megnövekedett feszültségben vagy agresszióban manifesztálódhat. Nekik ezért most paradox módon lehetőséget kell biztosítani az online tér használatára, ugyanakkor a szülőknek figyelni kell serdülő gyerekeikre és „segítő kontrollt” kell gyakorolni a virtuális világ függőséget okozó veszélyei miatt. Nagyon fontosak a családi közös programok, például az étkezések, a társasjátékok, a meghitt beszélgetések, de a serdülőnek biztosítani kell az egyedüllét lehetőségét is.

A pszichológiának egy fontos alaptétele, hogy: „Az érzelmeimért nem vagyok felelős, a cselekedeteimért igen”. A gyereknek és a felnőttnek is egyaránt szabad dühösnek, mérgesnek, rosszkedvűnek lenni. Mindketten megélik feszültséget okozó érzéseiket, de ez nem azt jelenti, hogy akár a felnőtt, akár a gyermek az agresszív érzéseit nyersen kiélheti. Akármilyen dühösek lehetnek, soha nem üthetik meg a másikat, tehát nem okozhatnak kárt a környezetükben és önmagukban sem. A megfelelő út az érzelmek szavakban történő levezetése, tehát beszélni kell az érzéseinkről. A szülő személyes példamutatása a leghasznosabb itt is.

– Milyen módszereket alkalmazhatunk erre?

– Családi körben megtehetjük azt, hogy kinevezünk a lakásban egy olyan pontot, ahol mindenki elmondhatja a saját aktuális érzéseit önmagáról vagy valamely családtagjáról, gondolatait a napjáról, és mi képesek vagyunk őt meghallgatni. A kimondott érzéseket eltávolítjuk az éntől és a kimondott szó erejével már a múlt történésévé tesszük. Gyerekek esetében bevezethetjük azt, hogy az őket frusztráló helyzeteket, érzéseket rajzolja le, majd a rajzon megélt érzéseiket a rajzot darabokra tépve eltávolítja önmagából. A felnőttek és a kamaszok pedig kiírhatják magukból az érzéseiket. A szülők és a gyermekek megbeszélhetnek különböző gesztusokat, mimikai megnyilvánulásokat, például taps, kéz felemelése, amivel jelzik a környezetüknek, hogy a tűrőképességük felső határát elérték és több frusztrációt nem bírnak el. Engedélyt adhatunk a gyermeknek arra, hogy egy kijelölt helyen kikiabálja magát, kisgyermekeknél hangutánzással, például állathangok utánzásával, ez azonban nem jelenti a csúnya szavak használatát. Azáltal, hogy megengedjük, hogy az érzelmeit nyíltan felhangosítsa, már részben jelentőségét veszti ennek a súlya, mert amit szabad, az már nem is annyira fontos.

– A járvány legveszélyeztetettebb rétege az idősödő korosztály. Hogy hatnak az óvintézkedések rájuk, főleg ha egyedül, magányosan töltik ezeket a heteket? Kialakulhat-e náluk szorongás, esetleg depresszió?

– Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, hiszen ez a szociális izoláció helyzete. A társas elszigetelődés okozhat szorongást, félelmet, a kilátástalanság érzését, bizonytalanságot, reménytelenséget és akár depressziót is. Most nem találkozhatunk más emberekkel, de önmagunkkal igen; figyeljünk a gondolatainkra, érzéseinkre. Jó, ha kiírjuk magunkból mindazt, ami zajlik a lelkünkben. Ezáltal már eltávolítjuk a feszültséget, a szorongást.

Az egyedüllét és a magány között tudnunk kell az alapvető különbséget. Az egyedüllét objektív állapot, ha egyedül élek, nem jelenti azt, hogy magányos is vagyok. A magány egy szubjektív állapot, amit a lelkemben érzek, akkor is, ha körülvesznek a családtagjaim. Ebben a félelemkeltő, bizonytalan, pandémiás időszakban azonban az eddig stabil lelki állapotban élő egyedülálló is érezheti magát magányosnak, mert most kényszerű izolációba került.

– Hogy birkózzanak meg az idősek a magánnyal? Mit tehetnek saját magukért? Van-e a helyzetben felelőssége a szeretteiknek, miként segíthetik az idős szülőket, nagyszülőket, lelkiekben hogyan támogathatják őket?

– Az idősekre és az egyedül, magányosan élőkre külön figyelnünk kell. A családtagok felelőssége egyértelmű az idős hozzátartozó iránt. Ha nem tudja ellátni személyesen, akkor megszervezi az ellátását és online vagy telefonon tartja vele a kapcsolatot. Ha van az idősnek cicája vagy kutyusa, az nagyon jó, mert az állatok simogatása örömhormont termel, melegséget, barátságot nyújt, szólni lehet hozzájuk, becézgetni lehet őket. Hobbit, elfoglaltságot kell keresniük: olvasni, főzni, varrni, telefonon beszélgetni, keresztrejtvényt fejteni, természetfilmet vagy vígjátékokat nézni, zenét hallgatni.

A családtagok szeretetteljes odafordulással, mosollyal az arcukon, a szemkontaktus simogató erejével segíthetik idős hozzátartozójukat, akiket most ugyan nem áll módjukban fizikailag érinteni, mégis az említett megnyilvánulásaikkal csökkenthetik szeretteik stressz-szintjét. Ezáltal javul az idősek életereje is, erősödik az immunrendszerük.

Beszélgetésünket lezárva összefoglalná, hogy pszichológus szemmel mi a legfontosabb, amit tehetünk és mit tanulhatunk az aktuális helyzetből?

– Amit meg kell tanulnunk és elsőként kell felismernünk, hogy ahogy eddig működött a világunk, azaz mi emberek, az nem volt jó. Az az út nem járható. Ez a mostani helyzet világít rá az ezt megelőző helyzet helytelenségére. A normalitásba, amit eddig annak gondoltunk, a visszatérés már nem lehetséges. Ez a pandémia, bárhogy is alakult ki, nagy és drámai üzenet az emberiségnek: „Így nem megy tovább!”. Ha megértjük a krízis lényegét, hogy megálljt, elcsendesedést és várakozást parancsol, akkor alázattal, emberhez méltó tartással, ősi értékekkel – mint az őszinteség, tisztesség, hűség, szeretet, segítőkészség – folytathatunk egy emberhez méltóbb életet. Aztán a legfontosabb törekvésünknek a túlélésnek kell lennie. Ennek érdekében meg kell tanulnunk – méghozzá azonnal – alkalmazkodni az új élethelyzethez. A „Maradj otthon!” nem egy hangzatos szlogen, hanem egy kötelezően betartandó viselkedés, amivel a magunk és mások életét védjük. Most láthatóvá válik, kiben hogy működik az empátia, a lelki tartás, az alkalmazkodás ehhez a megváltozott élethelyzethez. Lelki erőt kér tőlünk és az utasítások legkomolyabb betartását. El kell fogadnunk, hogy a maszkok és a kesztyűk védik a saját egészségünket és mások egészségét.  Önuralom, a szabályok tisztelete, betartása és nagy türelem kell. Most nem segít a nagy „egó”. Ebből a drámából senki sem vonhatja ki magát. A régi reakcióink, viselkedési megnyilvánulásaink sokaságát kell felülírnunk, emberi viszonyulásokat kell előtérbe helyezni. Ez a „láthatatlan ellenség” védekezésre, együttműködésre, embertársi szeretetre, segítőkészségre tanít bennünket. Fel kell ismernünk, hogy az ember nem mindenható, hogy csak emberi tartással, méltósággal, belső erővel vagyunk képesek viszonyulni ehhez a félelemkeltő világhoz. Több jóakaratú ember kell, aki toleráns, türelmes, kedves, segítőkész és együttérző. Mindenkinek látnia kell a saját parányiságát és ugyanakkor tudnia kell, hogy az emberi összefogással „óriássá” nőhetünk.

 

 

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben