kele
perec1
garas1
64. évfolyam
21. szám
Megjelenés:
2020. 05. 28.
kiscim2120
 

Járvány-jegyzet: Ráadásul valaki megállította az időt

jegyzet1520Bizonytalanság és bizonyosság. Ezen kettősség határozza meg az életemet immáron húsz éve. Írhatnám, hogy nem hozott számomra lényeges változást a járványhelyzet, mivel a magam uraként saját időbeosztásban, leggyakrabban otthonról dolgozom. Időnként önkéntes karanténba is vonulok például forgatókönyvírás, filmvágás, pályázatírás idején, ekkortájt összefolyik az idő, fogalmam sincs, milyen napot és hányadikát írunk. Az évek múlásával, rugalmasságom fejlődésével egyre kisebb a bizonytalanság és egyre nagyobb a bizonyosság érzése annak kapcsán, hogy a nehézségeken túljutva a saját utamat járom. Megtapasztalva az erősségeimet tudom, miként vetkőzhetem le a gyengeségeimet, hogy egy kis kerti munkával serkenthetem a kreativitásomat, akarattal megfelelő távolságba űzhetem a szorongásomat, és kétségek közt sem kell vergődnöm, mert ha minden energiát, munkát beletettem egy vágyott dologba, akkor egy segítő kéznek is jönnie kell valahonnan.

Cirka négy hét elteltével azon vettem észre magam, hogy az eddig megszerzett bizonyosságot észrevétlen kezdi kiszorítani egy számomra ismeretlen bizonytalanság. A szomszédommal találkozva mindketten tudjuk, hogy nem vagyunk fertőzők, de azért jobb, ha tartjuk a két méter távolságot. Vásárolni ritkábban megyek, majd inkább egyszerre mindent, nehogy éppen most kapjam el a vírust. Ügyeimet online és postai úton intézem – már amit tudok –, ezer szállal kötődve Magyarországhoz, de a határon nem vehetem át a hivatalos levelemet őriszentpéteri barátnőmtől, ha a határőrök éppen arra járnak, mert nemcsak a határátlépést, hanem a kontaktot is tiltják. Hiába az erőfeszítés, a befektetett munka, újra és újra akadályokba ütközöm és egyre nagyobb lesz körülöttem a bizonytalanság-verem, amin valahogy át kell jutni. Arról nem is szólva, hogy a kulturális-közösségi életem gyakorlatilag megszűnt, pedig én eléggé jövő-menő, beszélgetős, társasági ember vagyok. A személyes kapcsolatokat és a hely szellemének beszippantását nem tudom átkonvertálni magamban online üzemmódra.

Ráadásul valaki megállította az időt. Nem azt, amelyik a templomtoronyból ebédelni küld, amelyik a számítógép monitorján határidőként sürget vagy a telefonomon figyelmeztet, hogy most már késő van másoknak, majd holnap hívjam inkább. A múló idő állt meg. Korábban úgy láttam: ha beteg vagyok, tudom, hogy pár nap múlva jobban leszek. Ha rossz a kedvem, tudomásul veszem, hogy ezt is meg kell élni, csak holnapig, legfeljebb holnaputánig... na jó, hétfőig tart. Amikor nem megy a vágás, nem jut eszembe semmi, nem kell erőltetni, amint megindulnak a gondolatok, kétszer olyan jól fogok haladni és behozom a lemaradást. Minden rendben van. Most viszont időtlen bizonytalanságban vagyok. Nem tudom, hogy ez a helyzet és főként a következményei örök élet plusz egy napra szólnak vagy egyszer csak vége lesz, s ha egyszer csak vége lesz, akkor az az egyszer még messze van vagy már közel?

Nem hiszek az erőszakosan kikényszerített változásban, mert szerintem annak belülről kell megszületnie. Amikor eljön az ideje. Amikor megértem rá, bátorsággal beleállok, hiszen azt jelenti: korábbi életem szűkösnek és kevésnek bizonyult, ideje van a változásnak. Most köszönöm szépen, ebből a fajta változásból nem kérek. Inkább kérem vissza az eddig megszokott, kissé döcögősen, de bizonyossággal jó irányba haladó patchwork-életemet!

Gál Anasztázia

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben