kele
perec1
garas1
64. évfolyam
32. szám
Megjelenés:
2020. 08. 13.
cimlap
 

Hű maradt a falujához és a tűzoltósághoz

tuzolto2920A Domonkosfai Önkéntes Tűzoltóegylet idén ünnepli megalakulásának 110. évfordulóját. A járvány elleni védekezés miatt a faluban csak egy kis létszámú megemlékezést fognak tartani, de az eseményre bizonyára meghívást fog kapni Skerlák Zoltán, az egylet legidősebb és egyben legrégebbi tagja is.

A jubileum kapcsán mi is felkerestük az idős urat, hogy meséljen nekünk tűzoltóemlékeiről, életéről.  Skerlák Zoli bácsi a domonkosfai tűzoltóotthonnal szemben lakik. A mai napig eljár az egylet rendezvényeire, gyűléseire, követi a fiatalok munkáját, és jólesik neki, ha számít a véleménye és meghallgatják. Szép emlékeket őriz a tűzoltóévekről, a régi világról, amikor még ember az embernek barátja volt, kijárt egymásnak a tisztelet és a szigorúság jellemet kovácsolt. Zoli bácsi a minap töltötte be 88. születésnapját.

– Hosszú idő a 70 év, vissza tud emlékezni arra, hogy mikor lépett be a helyi tűzoltóegyletbe?

– Hogyne! 1948 januárjában egy gyűlésen vettek be, 13 évesen. Az egyesüeltenek akkoriban körülbelül 30 tagja volt. A falu is nagyobb volt, most fele nép sincsen –emlékszik. – A társaimból, akikkel aznap beléptünk, sajnos már senki sem él.

 

 

– Milyen volt az akkori tűzoltóélet?

– Szép idők voltak, mennyit gyakorlatoztunk, versenyeztünk! Domonkosfához még öt falu tartozott, aztán egyik évben itt, másik évben valamelyik másikban volt a verseny. A bíró Flisar Karel volt az egész Muravidéken. Akkoriban nagy szigorúság volt a tűzoltóságban és a versenyeket is komolyan vették. De Domonkosfa mindig az eslő helyen végzett. Sőt, még lánycsapatunk is volt vagy tíztagú! – fűzi hozzá büszkén. –  Aztán a tűzoltók színdarabot is betanultak Kercsmár Rózsa tanítónő vezetésével. Kétszer én is játszottam. Évente két nagy mulatságot is szerveztek, Pünkösd vasárnapján, majd októberben szüreti bált. A szüreti mulatság a tűzoltóelnök Pócak Eleknél volt a háza udvarán. De ez nagy bál volt, fel volt díszítve minden szőlővesszővel, szőlőfürtökkel. Minden faluból jöttek tűzoltók, a falubeli muzsikusok pedig a zenéről gondoskodtak.

– Nagyobb tűzeset volt-e a faluban?

– Szerencsére nem volt, előfordult, hogy leégett egy szín vagy háztető, de nagyobb esetről nem tudok. De akkor még bajos volt ám az oltás, mert kézi fecskendő volt, nem úgy, mint most, hogy motoros. Kellett a nép, hogy hajtsa a fecskendőt, másképp nem működött. A falu összeszaladt, segített mindenki az oltásban. Meg régen nehezebb volt beszerezni minden felszerelést, mert az egyletnek magának kellett megvásárolnia. Pénz meg kevés volt. Ma már szerencsére modern eszközei vannak a tűzoltóságnak.

Zoli bácsi 1932-ben született, Domonkosfán járt iskolába. Elárulta, hogy még éppen bevették leventének is, mielőtt a tűzoltósághoz csatlakozott. Aztán ahogy az élet hozta, folyton alkalmazkodni kellett. Hol az egyik, hol a másik rendszerhez. Fiatal férfiként Montenegróban katonáskodott 18 hónapig. Szerencséjére egy hajóra került, ahol nagyon jó sora volt. Aztán hazatért, megházasodott, feleségül vette a szomszéd leányt, Emmát, majd született egy fiuk, Pisti. Mint sokan a Muravidéken, ő is nekivágott a nyugatnak. Több mint húsz évet dolgozott osztrák, majd német gyárakban, közben pedig felépítette a házat, amiben ma is él. Aztán ahogy fogalmaz, egyszer csak „nehéz lett sokáig ott lenni, megunta az ember a távollétet” és végleg hazatért. A faluból sokan kint maradtak, sosem jöttek már vissza, így Zoltán öccse is német földben lett eltemetve.

Amikor Zoltán hazajött, átvette a családi gazdaságot. De a kinti évek alatt is hű maradt a tűzoltósághoz és az egylet is őhozzá.

– Én vettem át a fiatalok, a „Mladina” szervezését néhány évre. Nagyon szerettem a fiatalokkal dolgozni, tanítani őket. Eljártam minden rendezvényre, gyűlésekre, semmiből nem maradtam ki. A mai napig bizottsági tag vagyok, bár már mondtam, hogy tovább nem leszek, de marasztaltak – mondja kissé elérzékenyülve.

Miközben mindezekről mesél, Nuša, az unoka elárulja, hogy a nagyapja a harangozó is a faluban. Zoli bácsi ezt a megbecsült posztot az apjától és a nagyapjától örökölte meg. – Régen, gyerekként kötelező volt templomba járni. De ez hozzá tartozott az életünkhöz. Jó visszagondolni a régi időkre, mert akkoriban szép élet volt – mereng el a múlton.

– Mire szeret a leginkább visszaemlékezni?

– Arra, amikor iskolába jártam. Játszottunk, futkostunk, télen hócsatáztunk, az volt a legszebb. Mára megváltozott az egész világ, a népek és még az időjárás is. Többet nincs úgy, mint valamikor.

– Mi hiányzik a legjobban a mai világból?

– A barátság! Akkoriban vasárnap senki nem dolgozott, a héten mindent elvégeztek, pedig csak kézzel dolgoztak. Vasárnap istentisztelet után hol egyik háznál ültünk, hol a másiknál. Esténként is, amikor a munkát befejeztük, akkor kint összeültünk, beszélgettünk. Akkor az emberek beszélgettek egymással, mindenről. Ma ez nincs! Ma a szomszéd a szomszédot sem ismeri!

Persze Zoli bácsi ma sem magányos, szerencsésnek vallja magát, hiszen négy generáció él náluk egy fedél alatt. Igaz, hogy szeretett felesége, Emma már tíz éve nincs köztük, de a hiányát a két dédunoka némiképp kitölti.

 

 

MCSi Design