A műkedvelő kultúra hetének egyik zárásaként került sor csütörtökön a lendvai „Kettesben” a Kultúregyesületek Községi Szövetsége irodalmi estjére, valamint a Lendva színekkel és képeken II. művésztelep kiállításának megnyitójára.

A trnjei Zarum Intézet vezetője, Kmet Marjana ez alkalommal elmondta, három szomszédos ország műkedvelő képzőművészeit invitálták a művésztelepre, nyolc alkotó meg is jelent és elhozta lendvai motívumokat megörökítő alkotásait. A 30. alkalommal megrendezett felolvasáson pedig Zágorec-Csuka Judit, Alt Lidija, Hozjan Danijela, Sijarič Biserka versei hangzottak el, prózával Dolenčič Klavdija jelentkezett a tehetség témájához igazodva. A műsorban Szőke Krisztina és Varga Nataša olvasott fel.

A színjátszócsoportok muravidéki regionális találkozóján – Linhart-találkozó – május 6-án Ljutomerben sor került a Kulturális Közalapítvány elismeréseinek és díjainak kiosztására is a színjátszói kategóriában. Ez alkalommal a legjobb férfi mellékszereplőként Magyar Alen, az alsólakosi művelődési egyesület tagja részesült díjban, éspedig a Helen és a tehén című darabban nyújtott parasztember-alakításért. „Az előadásból Magyar Alen parasztember-alakítása emelkedik ki a legjobban, főleg a játék módjában, amely bensőségesnek, természetesnek tűnik és a rendezői stílusnak további mélységet kölcsönöz” – áll az értékelésben.

Az 1. Számú Lendvai KÁI-ban szervezett, „A pénz – az istenek átka” című kiállítás ezúttal „eredeti rendeltetési helyén”, az NLB pénzintézet lendvai egységében látható, és sok hazai aktualitást is hordoz. Koren Franc, a Lendvai Régiséggyűjtők Egyesületének elnöke az érme- és bankógyűjteményről elmondta: igyekeztek úgy válogatni a hatalmas anyagból, hogy abban a mai Szlovénia területére szorítkozva a pénzeszközök fejlődését lehessen nyomon követni a bronzkortól máig. Kiemelte: a pénz- és bankótörténetnek ma könyvtárnyi irodalma van a réz-, illetve bronzbaltától a gyűrűs kivitelezésű pénzérméig, a kelták által használt „tetradrachmáig”, illetve a ma is használt papírbankóig mint csereértékig. – A 11. században az itáliai városállamok, valamint a Magyarország és Bécs között kialakult kereskedelemmel a pénzgazdálkodás is újabb fejezetéhez érkezett el, mely a mi vidékünket is érintette. 1441 és 1458 között a Bánffy-udvarban is működött pénzverde, melynek érdekessége, hogy a király arcmása mellett annak helyettese, Bánffy is helyet kapott – olvassuk az ez alkalommal kiadott nyomtatott anyagban.

Baša Kornelija, a lendvai bankegység vezetője ez alkalomból elmondta, hogy a kiállítás, mely már bemutatásra került az iskolásoknak, ezzel nem érkezett el végső állomásához, hiszen – már előadássorozat keretében – a Lendvai Kétnyelvű Középiskola diákjai is megcsodálhatják.

Bajban vagyok a mai, a kultúrára használatos terminológiával, s magával a kultúra fogalmával. Boldogult egyetemista koromban nemzedékemmel szinte kórusban hirdettük a kultúra mindenhatóságát, s azt, hogy nélküle is lehet élni, de nem érdemes. Magát a fogalmat pedig a legmagasabb, a legnemesebb fogalmak között emlegettük: minden dolgok, sőt az akkor még csak félve emlegetett nemzet értékteremtésének összességét, beleértve a sport, a tudomány és a közélet minden területén elért kimagasló eredményeket. Bár már akkor is folytak a viták a komolyzene, a klasszikus zene magasztosságáról, s a szórakoztatóipar által felkarolt könnyűzene alantasságáról, a műfajok fejlődésével lassan kezdtek eltűnni a merev határok, a rockopera kifejezés (István, a király; Sztárcsinálók; Jézus Krisztus szupersztár stb.) megjelenésével pedig a merev műfaji különbözőség is „összebékítést” nyert.

A muravidéki magyar kultúrában a helyzet merőben másként alakult, bár nálunk is érvényt szereztek azok a kulturális „vívmányok”, amelyeket a pártállamban nem csak megtűrtnek tartottak, hanem támogatást is élveztek. Így volt például az amatőrszínjátszással, mely művelődési egyesületek híján a tűzoltóság szervezésében valósult meg egy-egy lelkes falusi pedagógus kezdeményezése révén. Ezek ugyan nem pótolták a színházi élményt, melyet a nagy múltú, ma is sokszor emlegetett Déryné Színház vagy a Szabadkai Népszínház vendégszereplései nyújtottak, de a televíziózás kezdetét jelentő 50-es évek végén, 60-as évek elején „alapszinten” mégiscsak lelki-nyelvi táplálékául szolgáltak. A falvak kultúrájának gyakran ez volt az egyedüli „saját” jelzővel illethető kultúrája, melyek egyszerre voltak népművelő és közösségépítő jellegűek. Varga Sándor, a téma jó ismerője e témakörben írt könyvében a hatvanas évek elején kicsúcsosodó amatőrszínjátszás diadalmenetéről beszél. A falvak apraja-nagyja szinte versengett abban, hogy ki tud jobb és évente legalább egy-két produkciót bemutatni. A műfaj mozgalmi jellege a 70-es és 80-as években hanyatlásnak indult, mely kor már inkább a városiasabb, polgári (Toplakék és Bobákék) kezdeményezésének adott lökést.

A hagyományőrzés és a népi kultúra fejlődésével a falvakban inkább a hagyományőrzés címén indultak új kezdeményezések magyarországi szakemberekkel a néptánccsoportok és népdalkörök alakulásával. Ezek igen magas színvonalú produkcióik révén a magyarországi megmérettetéseken a muravidéki népi kultúra méltó képviselőivé váltak, illetve színjátszóink is egyre jelentősebb sikereket érnek el egyre szélesebb körben.

Kicsit más a helyzet az újabban oly gyakran hangoztatott műkedvelő kultúrával a szlovén oldalon.

A velünk együtt élők véleményem szerint kicsit eltávolodtak a hagyományból táplálkozó jellegtől, mind a képzőművészet, mind a népi kultúra egyéb válfajai terén a „mindent bele”-jelleg érvényesül.

De a kultúra más területein is – a pénzhiányra való hivatkozással – gyakran hangzanak el felelőtlen kijelentések a kultúra „termelésre fogásáról”: arról, hogy legyen önfenntartó, tartsa el maga magát! Ebből kifolyólag a szabadművészi státusz is módosult: háromévenként 1.500 eurós összegben. Amit egy tévéadásban szellemesen „zsebpénznek” neveztek, talán még annak sem felel meg.