kele
perec1
garas1
62. évfolyam
21. szám
Lendva 
2018. 05. 24.
kiscim2118
 

Fejezetek színjátszásunk történetéből I.

szinjatszo1 1918Színházi sorozatunkban a meg-megújuló muravidéki magyar amatőr színjátszás közel 100 éves időszakának fontosabb állomásait, annak szereplőit, mozgalmi jellegét és fejlődési szakaszait vesszük sorra, tekintettel a hullámzó teljesítmény okaira és a kihagyásokra is.

Képünkön: A Botcsinálta doktor gyertyánosi szereplői 1951-ből.

Varga Sándor a muravidéki magyarok műkedvelő tevékenységéről írt összefoglalójában, máig hiánypótló könyvében a Lendva-vidéki és a dombvidéki falvak amatőr színjátszó tevékenységéről szóló részletes beszámoló végén nem kis csalódással állapítja meg, hogy 1970 után a falusi színjátszás egy időre majdnem teljesen megszűnt.

Az 1995-ben megjelent könyv az első világháború előtti időszakból is közöl néhány adatot, de zömében az 1920 utáni fél évszázad amatőr tevékenységére figyel, s a színjátszás mellett a néptánccsoportok és énekkarok működésére is fókuszál.     

A könyv végén összefoglalót ad az idézett időszakban bemutatott színdarabokról. Azok jellegével nem igazán foglalkozik, de a falvak szerinti bemutatókról biztos forrásból számol be: az újságíró-szerkesztői gyűjtésből és adatközlőktől származó információkra támaszkodik, illetve a 60-as és a 70-es években a Népújságban és a Naptárban megjelentetett beszámolókra és összefoglalókra is figyel.

szinjatszo2 1918

A nadrág című darab szereplői Varga László (Bobák) rendezővel.

E rövid előzetes után a számok tükrében arra a kérdésre szeretnénk választ kapni, hogy az említett időszakban mi volt a fő ösztönző erő, hogy a legkisebb magyar falvakban (így Hármasmalomban, Kótban, Bánután és Kámaházán) is sor került színházi előadásokra, a darabok betanulására?

Erre a kérdésre látszólag egyszerű a válasz: a falvakban, különösen ott, ahol iskola is működött vagy tanárházaspár lakott, nem volt kérdéses, hogy színielőadást szervezzenek az ifjúság közreműködésével. Ilyen esetekben maga a pedagógus volt a darab rendezője, gyakran a szerzője is. De maguk az iskolák is versengtek abban, hogy a felsőbb osztályosok bevonásával gyermekcsoportot működtessenek. Ami a számbeliséget illeti: közel 100(!) előadásról van adat ciklikus ismétlődéssel, ezek közül egy-egy társulatnál több darab többször is szerepelt, zömében népszínművek falusi témában (Ludas Matyi, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A falu rossza, Cigány, A betyár kendője stb.). Az évente egy alkalommal, főleg a téli-tavaszi hónapokban betanult darabokat aztán helyben 4–5-ször is előadták, majd nagyjából ugyanennyi vendégszereplés következett.    

Kaszás Ferenc nyugalmazott történelemtanár, aki nejével, Gizellával Göntérházán, Dobronakon, Petesházán és Pártosfalván is színjátszócsoportot szervezett, irányított, szívesen emlékszik vissza a gyakran éjszakába nyúló próbákra: „... nemcsak színre vitték a szebbnél szebb magyar darabokat, hanem közreműködtek a plakátok megírásában, a falvakban való kiragasztásában, a színpad, sőt a nézőtér elkészítésében”. A pedagógus 50 év távlatából is „pásztortüzeknek” nevezte a színjátékokat, melyek lángja megvilágította „a magyar lakosság előtt a nemzeti öntudat útját”.

Székely András, Varga Sándor könyvének recenzensének értékeléséből a mai és a jövőbeni közművelődés módszertana, illetve annak finomítása is kiolvasható. A hosszúfalui esetet pedig, akiknek a bemutatóját a hatalom a 30-as években a magyar darabokra vonatkozóan is az államnyelvhez kívánta kötni, elítélendőnek, önkényuralmi jellegűnek, s ezért elfogadhatatlannak nevezte.

Hosszúfalu esete különösen érdekes, hiszen ez volt az a falu, ahol a történelmileg talán legzavarosabb időszakban, az első elcsatolás éveiben (1919–1941-ig) is több színielőadásra került sor. A szervezettség is érdekesen alakult, hiszen – bár működött a faluban iskola – a kulturális életet Talján József, az önkéntes tűzoltóegylet vezetője szervezte. A faluban ezt követően, de főleg 1925-től 1930-ig, a tevékenység végső ellehetetlenítéséig négy színdarabot is bemutattak. Itt kell megjegyezni, hogy a faluban ’45 után elsőként kezdődött a kultúra újraszervezése, a színjátszás mellett tánccsoport és énekkar is működött. Kun Margit vezetésével 1951-ben bemutatták a „Bíró uram újra nősül” című, vitéz Pölöskei Jánosné által írt háromfelvonásos vígjátékot. A „Dolga-vasi Műkedvelő Magyar Ifjúságnak” a lendvai „Tito dom”-ba invitáló plakátján a teljes szereposztás és a belépők kategóriák szerinti díjai is megjelennek.             

Nem szóltunk még a színművek jellegéről, amelyek általában a magyar kortárs népszínmű-irodalom népszerű szerzőitől származtak, ilyen volt például Tóth Endre: A falu rossza című darabja, amelyet a 40-es és 50-es években kilenc helyen, Dobronakon pedig három alkalommal is műsorra tűzték. Ugyancsak gyakran került színre a hét településen is játszott Szigligeti-darab, a Liliomfi, illetve Moliére Botcsinálta doktora és Képzelt betege, melyek hat muravidéki faluban is színpadra kerültek. Máig rejtélynek számít, hogy milyen volt a klasszikus művek és a nagyszámú, „névtelen” vígjáték-szerzőtől származó darabok előadási minősége, hiszen a sajtóban csak szűkszavú vélemények jelentek meg, általában pozitív-vállveregető jelleggel. A kérdésre egyfajta választ a második, illve harmadik nemzedék veteránjaival való közös szereplés után a színészi pályára lépő Varga Irénke adott, aki a 70-es és 80-as években kinövő színésznemzedék egyes tagjaiban, így nagybácsijában (Szabó Istvánban) is a profi színészeket megszégyenítő őstehetségeket látott.

szinjatszo3 1918

A Bíró uram újra nősül plakátjának szövegéből is sok mindenre lehet következtetni… 

Hogy mit jelentett a fellépők szempontjából a színdarabban való szereplés, ahhoz Tóth Margitot érdemes ide idézni, aki a Varga László rendezte „A nadrág” című darabban debütált 1966-ban: „Ekkor találtam magamat szemtől szembe a közönséggel. Ez az első szerep volt számomra az, amely igazán megszerettette velem a színjátszást. Ezután a lendvai színjátszócsoportban 1980-ig több szerepet is játszottam. Sok elmondásra, fáradtságra, éjszakázásra volt szükség, amíg egy darab a közönség elé került, de az elismerés és a nagy taps pótolták a fáradozásainkat”.      

Cár Jenő, aki saját pajtájukból indult el a „világot jelentő deszkákra”, szintén szívesen emlékezett vissza arra az időszakra, amelyhez a későbbiek során is szívesen visszanyúlt egy-egy karakterszerep megformálásánál.

A 70-es és 80-as évek falusi színjátszása hanyatlásának okait kutatva részben oszthatjuk azok véleményét, akik a tévé megjelenésére és a vendégeskedő profi színházakra mutogatnak mint kizárólagos okokra. A színház iránti igényesség, a darabok minősége, a rendezés, a kosztümök és a színházi kép, valamint a kellékek, s talán a színészi teljesítmény is szemet szúrt egy-egy profi színházi előadás kapcsán. Volt persze a vendégszínházak szerepléseinek másfajta hozadéka is: lassan-lassan kitermelte a hazai rendezői gárdát is, akik a falusi színjátszáson kitanulva a szakmát a lendvai színjátszásban kamatoztatták rendezői-színészi szakmai tudásukat.

(Folytatjuk)          

MCSi Design