kele
perec1
garas1
62. évfolyam
29. szám
Lendva 
2018. 07. 19.
kiscim2918
 

Búcsú Sándor bácsitól

KanyadiSandorMűvészbarátai, pályatársai és tisztelői búcsúztatták csütörtökön Budapesten a Károlyi-kertben a június 20-án elhunyt a Nemzet művésze és Kossuth-díjjal kitüntetett erdélyi költőt, Kányádi Sándort.

 

Pomogáts Béla irodalomtörténész Kányádi életművéről alapvető igazságokat fogalmazott meg, amikor költészetéből nem a játékot, hanem a szolgálatot, a nemzet és a nemzeti identitás megőrzését emelte ki, művészetét az identitásőrzés eszközének tekintette. Ezt a küldetést nem lehet tőle elvitatni, ahogy a magyar költészet nagyjaitól sem, s ennek a küldetésnek volt a betöltője Kányádi Sándor. Most, amikor megemlékezünk róla, reméljük, hogy Kányádi emléke ugyanolyan lesz a magyar nemzeti gondolkodás történetében, mint volt Vörösmartyé, Petőfié, Zrínyié, vagy Adyé. Amíg lesz magyar nyelv és magyarság, addig Kányádiról nem fognak megfeledkezni.

Rajta kívül Szakolczai Lajos, a Kaláka együttes, Havas Judit előadóművész, s az erdélyi Előretolt Helyőrség néhány tagja (Dragomán Gy., Szabó T. A., Orbán D.J) mondott hálaszavakat a költő pályakezdők iránti figyelmességért, buzdításért.

Köztudott dolognak számított, hogy Kányádi 2000 táján abbahagyta a versírást, arra hivatkozva, hogy már mindent megírt, ami számára fontos volt. Máskor meg Petőfire hivatkozott, mondván: „méltatlan dolog” lenne vele, aki csak negyedszázadot élt, versenybe szállni. Petőfit – mint később kiderült – közéleti szerepvállalásáért is példaképének tekintette, s az áttelepülését követően is gyakran megidézte a „pesti dzsungelben”, ahová szülőföldjének egy darabját, „Benedek Elek kútját” is elhozta.

 Talán egyik utolsó, „félig könyörgés, félig hála”- versében, a Szelíd fohászban a jövendőnek elvetett, sziklára hullt és a reá bízott, de „eltékozolt magokért” is bocsánatot kér a Teremtőtől, irgalomért esdekelve: „de azért ne tagadd meg, holtomban sem áldásodat”.   

Kozma Imre atya „égi üzenetként” tette közre a  jelenlévőkhöz szólva a költő utolsó perceinek eseményeit: az „erőt hoztam”-ra legyintés volt a válasza, majd pár perc múlva ismét megszólította: „lelkierőt hoztam”, mire kinyílt a szeme, és mosollyal búcsúzott az élettől.

Hogy hozzánk, muravidéki magyarokhoz mily szoros szálak fűzték, arról a szavalóversenyek kapcsán már megemlékeztünk. Egyik utolsó hosszúfalusi találkozásunk alkalmával a fiatalok aggódó-izgulós arcát figyelve a szigorú zsűri felé fordult, s cinkos  mosollyal arcán megjegyezte: „Miért nem hagyjátok inkább focizni a gyerekeket? Kevésbé ártalmas, mint az idegtépő szöveg-írás-mondás…” Így marad meg emlékezetünkben, s vigyázó szeme legyen továbbra rajtunk az égből is! 

MCSi Design