kele
perec1
garas1
62. évfolyam
50. szám
Lendva 
2018. 12. 13.
kiscim5018
 

„Mint égő máglya álltam a színpadon…”

tovari30181Toplak Ferencék és Bobákék – amint azt májusi-júniusi, a színjátszókról indított sorozatunkban is jeleztük – színháztörténetet írtak. Akkor inkább az ötvenes évek végén induló folyamatokra, a jelentősebb, máig emlékezetes színházi eseményekre, folyamatokra figyeltünk. Most inkább a személyes visszaemlékezéseké lesz a főszerep.  

Képünkön: Toplak István (jobbról) egy karakteres szerepben Gerencsér Sándorral.

A sort Toplak Istvánnal kezdjük, aki a visszaemlékezések mellett azokat a hiányokat is felsorolja, amelyek évtizedek óta aggasztják, nevezetesen, hogy a színházi embereket, a szép emlékeket és sikereket a közönyös jelen nem értékeli megfelelő módon.  

Toplak István Bobákkal is játszott, de testvérével, Toplak Ferenccel volt a legtöbbet színpadon. Kényszerből vagy bizonyításképpen, hogy a lendvai magyar színjátszók akár szlovén darabbal is elboldogulnak, Miško Kranjec egyik darabját is betanulták. Olyan darab volt tehát ez, melynek írója a Muravidék vezető irodalmára, egy országos hálózatú könyvkiadó és szerkesztőség élén álló egyén volt, aki íróként és pártemberként a muravidéki szlovén parasztság és agrárium kisemmizett osztályának életét írta gyakran nagyon átlátszó szocialista-realista stílusban. A bűn útján című darabban debütáló Istvánnak nincsenek konkrét emlékei az előadásokról, bár ismervén testvérének politikai álláspontját, a szerzőválasztás nem volt a véletlen műve, teszi hozzá.

– Feri rendezőként nagyon jó viszonyt alakított ki a színészekkel, figyeltek rá, próbálták megérteni az utasításait, ami nagy dolognak számított. Minden szereplő otthon a részletekig begyakorolta a szerepét a szöveggel és a dramaturgiai utasításokkal együtt. Ezért nem voltak unalmasak a próbák, ha kellett, az adott szerepet a próbán mindenki már színészi teljesítménnyel el is játszotta. A szöveghűségre, a szép magyar mondatalkotásra és kiejtésre – mint mondja, a mai rendezői gyakorlattól eltérően – is sokat adott, nála nem lehetett motyogni vagy rövid mássalhangzót mondani ott, ahol nem az szerepelt – magyarázza István.

Közben megjegyzéseket tesz a mai állapotokra, mint ahogy az is furcsának tűnik a számára, hogy az előző, alapjában véve szlovén érdekeket képviselő kultúrközösség miért nem tett többet a lendvai színjátszásért. Ahogy a mai sem, mondja, hiszen a lendvai színház állandó társulat hiányában csak befogadó jelleggel bír. Keserűen jegyzi meg, hogy – a régiekre emlékezvén – néhány tabló is hiányzik a 60-as és későbbi évekből (ilyet csak a kapcaiaknál fedezett fel Bobákék vendégszereplése kapcsán).   

tovari30182Mint mondja, a szöveghűségre ő nagyon ügyelt, a súgónak is nagyon fontos szerepe volt. Toplak – máig megőrzött „nagy beszélő” és színészi-gesztikulálási tehetségéből kifolyólag – azt is érdemesnek tartja elmondani, hogy igencsak aktív és megszállott színházkedvelőket toborzott maga köré. Olyanokat, akik a színpadi rögtönzésekre és bármilyen más váratlan jelenségre, bakira is a másodperc töredéke alatt is megoldást tudtak találni. Főleg a szövegtudást illetően volt nagy segítségére az együttesnek maga a rendező, hiszen a profi rendezőket is meghazudtoló tehetsége folytán minden általuk játszott darab szövegkönyvét a hozzá tartozó dramaturgiai kellékekkel kívülről ismerte.

Az egyik radamosi vendégszereplésre emlékezve egy ehhez kapcsolódó esetről is beszámol István. – A reám eső szerepben volt egy olyan jelenésem, amikor a színpadon rá kellett gyújtanom, s nemdohányzó ember lévén az égő gyufát visszatettem a dobozba, ami azonnal belobbant. Én pedig meg mint égő máglya álltam a színpadon. A közönség meg tombolt, éljenzett, amíg én a hajamról szálló pernyével voltam elfoglalva. Nyilván azt hitték, hogy ez is a darab része volt. Csak az előadás után döbbentem rá, hogy a dús szemöldököm sincs meg régi pompájában, sőt egészében hiányzik.     

A táskájából előhúzza, s büszkén mutatja a Hétköznapi hősök című MNMI-kiadványt, amelyet középiskolások írtak, s amelyben ő is főszereplő. A három nyelven közzétett brosúrában önmagát humoristának, gyűjtőnek és sakkozónak mutatja be, akinek a bölcsességhez és a színészetnek is köze van. Az 1932-ben született, 86 éves, beszélgetőtársnak is kiváló ember a „haj, a látás és a memória” szentháromságát hirdeti, mint a jellem meghatározó, külső időskori jeleit. S ami a döntő, a pozitív életvitel és gondolkodás – teszi hozzá. Értékrendjét pedig mindig is „a családhoz, az otthonhoz, a hazához és a hithez” való bizalom szabta meg.

A nyelvi igényességről egy Latinovits-anekdota jut eszébe, aki Darvas Ivántól egyszer azt kérdezte: Te Iván, tudod-e melyik a legrosszabb magyar szó? A legrosszabb – hangzott a szellemes válasz. István régóta nem szerepel a színpadon, de baráti társaságban az Icukáról szóló kabaréjelenetet gyakran előadja, sajátos módon, nem kis pikantériával. De csak módjával és nagy mértéktartással, mindig vigyázva arra, hogy hol s kinek…

 
MCSi Design