kele
perec1
garas1
64. évfolyam
13. szám
Megjelenés:
2020. 04. 02.
kiscim1320
 

A magány mint rendezőelv

inhof konyv0320Január végéig tekinthető meg a Muraszombati Galéria legutóbbi, a muravidéki szlovénok anyaországukhoz csatlakozása 100 éve kapcsán megrendezett Osamljenosti (Magányok) című kiállítás, melyet egy reprezentáns kiadvány kísér a Mura mentén kibontakozó, kezdetben elszigetelt és zárt, a lélekre nehezedő egzisztenciális szorongásérzéssel szembesülő képzőművészetről.      

Robert Inhof művészettörténész, a Muraszombati Galéria igazgatója monográfiájában (Osamljenost, Izraz tesnobe…,izbor iz stalne zbirke, GMS, 2019) a muravidéki festők közel fél évszázados terméséből, a Muraszombati Galériában található gyűjteményből válogat „tudományos” igénnyel, látszólag kerülve a muravidéki szellemiségre ráaggatott külső jelzőket, mint a sztereotípiává vált melankólia és szorongásérzés. Hogy ezeknek mégis létjogosultságot adjon, a magányt jelölte ki rendezőelvként, melyhez az elemzésre kiszemelt műveket válogatta.

Bevezetőként a közös stílusjegyeket tömörítő – a szorongás, horizont, magányosság és melankólia fogalmait körüljáró – hosszabb esszéjében történelmi sétát tesz. Filozófiai fejtegetését a hazai, sok esetben maguk a festők által közzétett vallomások, valamint a külföldi szakirodalom, az esztétikai-kritikai és szellemtörténeti vonatkozásokkal egészíti ki.

Ilyen például Zdenko Huzjan Heimatbegriffje, mely a „honnan jön a művész?” kitételben a gyermekkort – megfosztva idillikus vonatkozásaitól – csupán „emléktérként” határozza meg. Mitja Visočnik művészettörténész pedig egyenesen a „nyílt tér klausztrofóbiájaként” emlegeti ugyanezt, kiszűrve mindennemű szentimentális és giccses optimizmust, kiemelve a képzőművészeti eszközökkel végzett „kutatói” jelleget.

Marko Jakše lokalizálja is a jelenséget, amikor a 90-es évek eleje kapcsán arról beszél, hogy „hatalmas fekete lyuk” tátong a magyar–szlovén határon. E „kettészelt síkságnak” közvetlen kapcsolata van az alsó világokkal, ahonnan remek festők jönnek elő. Ez a „haláli” tapasztalás teszi a muravidéki művészeket „komorságuk” ellenére is kiválókká. Mert hűek, önfejűek és érintetlenek.

Maga Inhof is osztja ezt a véleményt, és a muravidékiség lelki vonatkozásaiban is a szorongást és az ezzel párhuzamosan a meditatív életfelfogást tartja meghatározónak, mely inkább a komor színeknek, illetve a színtelenségnek kedvez az alkotás mélyebb értelmezésében. Más vonatkozásban a muravidéki alkotót az eltántoríthatatlan kifejezési ösztön is hajtja, mely már a sámáni rituáléval rokonítható.

A válogatás a 20. századra koncentrál elsősorban, ezekben a festményekbe-alkotásokban keresi-kutatja a muravidéki lélek megfogható jeleit.

A sort a nagy előddel, Vrečič Lajossal kezdi, akinek korai, 1928-as „hazai” bemutatkozását(226 képből álló válogatás) teljes értetlenség övezte, amit a korabeli közönség művészetekkel szembeni „apátiájának” a számlájára ír. Némileg jobban jár a Zágrábban végzett Karel Jakob, akinek portréin és tájképein már jelen van a későbbi, az 1970 utáni generáció szorongásérzése.

A különböző hazai és külföldi szakirodalom filozófiai-művészettörténészi megközelítéseit (S. Freud, M. Ficino, C. G. Jung, Platón stb.) ötvözve megállapítható, hogy a magány és a „horror vacui”, valamint az azt megvalósító „homo melancholicus” a válogatásban Igor Banfi, Baumgartner Dubravko, Nikolaj Beer, Rober Černelč, Sandi Červek, Danč László, Marjan Gumilar, Štefan Hauko, Huzjan Zdenko, Nataša Kos, Franc Mesarič, Mirko Rajnar és Dušan Šarotar műveiben érhető tetten. Ezt az ürességet Banfi példáűul a vallási kontemplációval tölti ki, Baumgartner a horizontot mint komplexusforrást a paravánként és tércezúraként működő, tönkrement házak részeivel pótolja ki, Červek a lelki horizontot egy fekete tükörbe zárja, Danč László pedig az ürességet egy rondóban folytatódó „kanyar” képébe önti.

A gyűjteményből kiválasztottak közül Huzjan Zdenko lendvai származású képzőművész-tanár műveinek a választéka a legnagyobb. Az életmű egészére kitekintő válogatás 11 kimagasló festményét helyezi „a vágólapra”. Hasonlóképpen a róla szóló írás is a legteljesebb, az életművet és Huzjan munkásságát elemző-értő tanulmányokra, véleményekre és művészettörténeti fejtegetésekre való utalásokkal.   

Huzjan mint a „köztes tér” lényeinek a festője ars poeticájában a „halál és a félelem” festői megtapasztalásával, a „homunkulusz” alakváltozásaival a világba vetett ember helyzetére, az elveszett emberi méltóságra kérdez rá. Ez azonban nem lehet melodramatikus gesztus. Inhof a sajátosan muravidéki gesztust Huzjan festészetében a semmi és az üresség esztétikájában, a színkoncepció felállításában is nyomon követi. Itt nem beszélhetünk „kromofóbiáról”, hiszen gondos „színválogató” erényét továbbra is megtartja, csupán a fehér-fekete alapokon építi tovább.

Baumgartner a Pannon falak című sorozat három alkotásával van jelen a válogatásban. A „strukturális materializmus” szülte, farostalapon megjelenő régi falmaradványok az „önnönmagában térkép” illúzióját keltik fel a szemlélőben.                 

A fönti besorolás némi hiányérzettel is társul, ha a magyar és a lendvai művészek oldaláról közelítünk a témához. Ebben Göntér Endre, illetve a gyűjteményben található egy-két Gábor festmény is helyet követelne magának. Itt Göntér horizontmentes vagy azt abszolutizáló, semlegesítő képe, Gábor egy-egy elhagyott gyárudvara vagy bürokrataportréja is feltűnhetne. Sőt a Baumgartner és Galič képzőművészetét összekötő, „közös forrásként” említett Lepke-sorozat egyik-másik darabja is, mely a „gubózás” utáni tanácstalanságot jelképezi egy-egy magányos, „pihenő” lepke képében.

 

 

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben