kele
perec1
garas1
64. évfolyam
13. szám
Megjelenés:
2020. 04. 02.
kiscim1320
 

Rajzokba, festményekbe rejtett életút

persa0320Perša János sokak által ismert, kedvelt lendvai rajztanár, festő és grafikus, karikaturista. Számos fiatal tehetséget nevelt ki és terelgetett a képművészet irányába. Meggyőződése, hogy a sikerhez – legyen az az élet bármely területén végzett munka – három dolog elengedhetetlen: az első a tudás, aztán a kedv, majd az erő, vagy fogalmazhatunk úgy, a kitartás.

A nyugdíjas művész Lendván él feleségével, Trezikával. Otthonában fogadott, ahol amolyan „házi múzeumi séta” közben folyt a beszélgetésünk, a képek bemutatása során kirajzolódott az életút, a hobbi és a szakma iránti rajongás, a szülőváros, a vidéki iránti hűség.

A nappali egy galéria, ahol tizenkét művész, volt tanárok, volt osztálytársak, tanítványok munkái és saját alkotások kaptak helyet. Az első kép egy saját mű, ami az 60-as években készült a nagyanyjáról. Aztán Lendva terül elénk a templommal és a körbeölelt háztetőkkel. Két Király Ferenc-grafika után egy csodás modern festmény következik, ami – ahogy János nevezte, az ő „specialitása”: – Ez egy modern, stilizált, geometriai kompozíció. A saját ötletem és alkalmazott technikám. Ezt a stílust csak én csinálom – majd megkér, mondjam el, mit látok a képen. A vizsga, mondjuk úgy, félsiker volt, hiszen hogy betűk szerepelnek rajta, azt felismertem, ám a szót, amit takarnak, mégsem sikerült magamtól kibogozni. – Trezika – mondja János, és mutatja sorban a betűket. – A feleségemnek készítettem ezt a képet két éve a születésnapjára.

 

 

A kép valóban különleges, hiszen a szemünk előtt nyújtózkodnak a betűk, de mégis rejtve maradnak. A színek harmóniát adnak az alkotásnak, egyszerűen tökéletes. Nem hiába tetszett meg sok mindenkinek, számos ilyen kép készült ajándékba, még Radovan Žerjav falán is díszeleg egy.

Egy kicsivel arrébb az ifjúkori rajzokhoz lépünk, szűk keretekben díszítik a falat. – Ezek még a középiskolai tanulmányaim alatt készültek. A Ljubljanai Rajz- és Képzőművészeti Középiskolába Lendváról akkor hárman jártunk. Tót Jóska kerámiát, Király Feri szobrászatot, én pedig festést, rajzolást tanultam. Nagyon sokat köszönhetek az ottani tanáraimnak. Ott tanultam meg, mennyire fontos a pontosság, mennyit számít akár egy milliméter eltérés is a rajzon.

A műveket egészen közelről megfigyelve lepleződik le a valódi művész igényessége. A hihetetlenül pontos és finom munkáról ezernyi apró, hibátlan vonal árulkodik. Távolról pedig a csodás összeolvadó árnyalatok egy női akttá formálódnak. – A középiskola után egy művészeti stúdióban dolgoztam egy évig. Annyira otthonosan mozogtam abban a közegben és a munkában, mintha nekem találták volna ki – mesél tovább János. – Reklámanyagokat készítettünk, plakátokat, prospektusokat, könyvborítókat, illusztrációkat. Kiélhettem a kreativitásomat, a fantáziám szinte szárnyalt. Aztán egy év elteltével be kellett vonulnom katonának. Az igazgató megígérte, hogy minden munkaeszközöm és a helyem is várni fog rám, amikor visszajövök. Így is volt, csak a körülmények változtak. Amikor letelt a szolgálat, hazajöttem Lendvára, és itt vártak is rám. Azzal fogadtak, hogy nincs rajztanár az iskolákban, és kérleltek, maradjak, mert nagy szükség volna rám. Aztán a Nafta klub is marasztalt. Náluk fociztam ifjúkoromban, és ők is szerették volna, ha visszatérek a csapatba. Így Lendva mellett döntöttem, pedig Ljubljanában kétszer akkora volt a fizetésem – súgja meg János. Hogy valóban kissé fájó szívvel hagyta ott a nagyvárost és az álommunkát, arról főleg modern alkotásai árulkodnak a mai napig.

Miután János az otthona mellett döntött, a tanítással párhuzamosan a pedagógiai akadémiát is elvégezte. – Beiratkoztam a zágrábi tanárképző akadémiára, aminek szerencsére Csáktornyán is volt részlege. Megtanultam mindazt, ami a tanári pályához szükséges volt. Persze a képzőművészet terén már nem tudtak újat mutatni – mondja mosolyogva, hiszen akkorra már a kisujjában volt minden. 38 évig dolgozott rajztanárként és kreatív mindenesként, először a várban – az akkori felső iskola –, majd amikor 1968-ban megépült az új elemi, akkor ott folytatta a pályát. A tanítói élet új tapasztalatokat kínált számára, főleg a fiatal tehetségek kinevelése kapcsán. – Azt meg tudná becsülni, hogy hány helyi művész cseperedett fel a szárnyai alatt? Hányban fedezte fel a tehetséget és terelte a művészet irányába? – kérdezem. – Volt néhány tanítványom, akiből sikeres, elismert művész lett. Huzjan Zdenko, Dominko Goran, Danč Marika, Časar Sebastijan, Baumgartner Dubravko és még sorolhatnám a neveket, akik már gyerekkorukban kiemelkedtek tehetségükkel a társaik közül – majd megmutat néhány alkotást, amelyeket volt diákjai ajándékoztak neki.

Ezután a lakás többi helyisége következik, rengeteg gyönyörű kép, és mind egy újabb mozaikdarabka az életéből. Itt találjuk például édesapja alkotását is. – Édesapám, Perša István is festő volt – mutat rá az idő vasfogától kissé megsötétült olajképre, innen tehát a művészi véna. – Apám nagyon tehetséges volt. Az első ecsetvonásokat tőle tanultam. Amikor alkotott, nekem is adott egy darab papírt, ceruzát, hogy én is rajzoljak. Ő volt az első tanítóm. A következő pedig az elemi iskola rajztanára, Salamon Árpád volt. Természetesen tőle is van képem – mutatja. Ő volt az első, aki úgy gondolta, hogy János tehetségét nem szabad veszni hagyni. „Jancsi, én el fogok intézni mindent, te mész Ljubljanába!” – mondta diákjának. A Vajdaságból származó tanárral János a mai napig mély barátságot ápol.

Egy újabb helyiség következik, ebben csak saját alkotásokat látunk. Tájképek, realisztikus rajzok, krétával készült skiccek, illetve a legszebb grafikák is itt kaptak helyet. János elmondta, hogy valójában csak a nyugdíjas éveiben (2003-tól) lett több ideje arra, hogy kedvére alkosson, festegessen. Számos technikát alkalmazva használta ki a szabadidejét és ragadta meg az egyszeri pillanatot, vagy éppen az álló, vánszorgó időt. Szívesen vonult ki a természetbe, gyorsan elkészítette a vázlatot, majd odabent a házban festegette meg a képet emlékezetből. – Sosem festem teljesen ugyanazt, ami a természetben van, mindig egy kicsit átfordítom a saját látásmódomra. Ettől lesz az művészet – vallja. A muravidéki táj, főleg Lendva vidéke visszatérő, kedvelt motívumok. A hosszúfalusi legelő tehenekkel, Lendva városa, a Szent Katalin-templom, a Szentháromság-kápolna, a Lendva-hegyi pincék. – Szeretem a közvetlen környezetemet festeni, Lendvát különösen. Sok olyan képem van, amelyek még a régi vidéket őrzik. Észrevettem például, hogy egyre bontják le a régi pincéket, ezért gondoltam, amelyek még állnak, azokat gyorsan megörökítem. Ma már valóban alig akad a régi pincékből. Szóval a Persa Jancsinál kell keresni őket – mutat a képekre mosolyogva. Aztán a legújabb alkotások között felbukkan a pasztellal készült Vinárium, és a modern, geometriai elemeket kapott Makovecz kultúrpalota. Ezek az alkotások saját készítésű üdvözlőlapok formájában is visszaköszönnek.

Amikor visszaérkezünk a nappaliba, még vár ránk egy hatalmas mappa. János munkássága egy újabb, említésre méltó darabját őrzi benne: a karikatúrákat. A Népújságnak a 80-as, 90-es években hetente adta le a beszédes, filctollal készült rajzokat a Nafta meccseiről. – Vagy az aktuális meccset rajzoltam le, amit a fiúk vasárnap játszottak, vagy pedig a soron következő találkozóról készítettem egy kis történetet, megpedzegetve, mi is várható. A meccsekről készült karikatúrák nagy sikernek örvendtek, főleg a sportrajongók és a Nafta-drukkerek körében. Előfordult, hogy amikor találkoztunk, már előre megkérdezték, hogy legközelebb mit fogok rajzolni. Ehhez a műfajhoz jó ötletek kellenek, át kell tudni vinni a helyzetet, az üzenetet egyetlen rajzba. Akinek nincs meg ez a fajta gondolkodása, az nem tud karikatúrát rajzolni. Az ötlet a lényeg, semmi más! – magyarázza János. Majd a többi rajzot is megmutatja, ezekből is kerültek ki címlapok. Néha bizony egy jó karikatúra beszédesebb, mint a szavak.

Perša Jánosnak számos kiállítása volt, ahol a nagyközönség is megcsodálhatta műveit. Minden stílusban jeleskedett, és némelyik rajza a mai digitális technikát is meghazudtolja. A képeivel mégsem kérkedett soha, azt mondja, azért fest, mert ez a hobbija. A tehetsége mellett sokat dolgozott, fejlesztette magát és folyton tanult. Szerinte az életünk akkor veszi a helyes irányt, ha jó tanáraink vannak, a sikerhez pedig elengedhetetlen a már említett hármas, ami csak rajtunk múlik: a tudás, a kedv és a kitartás.

 

 

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben