kele
perec1
garas1
65. évfolyam
2. szám
Megjelenés:
2021. 01. 14.
kiscim0221
 

Orbán Péter illusztrátor és tervezőgrafikus: a képek írója

orban peti 50Mindig is szerette a meséskönyveket és a rajzfilmeket, ezért szeretett volna animátor lenni. A sors fintora volt, hogy végül nem az lett, de a képalkotást és a képkészítést nem hagyta el. Könyveket tördel, logókat tervez, plakátokat készít, de elmondása szerint leginkább a mesekönyveket, azon belül is az állatos meséket szereti illusztrálni. Orbán Péter neve az elmúlt másfél évtizedben összeforrt a lendvai és muravidéki illusztrációval és tervezőgrafikával. Kollégaként és régi ismerősként a beszélgetésünk természetesen tegeződve folyt.

– A húgoddal mindketten a művészetből éltek, ezért az ember azt gondolná, hogy művészcsaládból származol…

– Apu jól rajzol, mivel mérnök, és Anyu is zenélgetett, de inkább a véletlen műve, hogy a húgommal mindketten a művészetet választottuk.

– Hogy jutottál el oda, hogy grafikai tervezéssel szeretnél foglalkozni?

– Már az oviban volt egy rajzkiállítás, amin én is szerepeltem. Ez nagyon megmaradt bennem. Mindig szerettem rajzfilmeket nézni és képregényeket olvasni, ezért már általános iskolában kiderült, hogy valamilyen effajta irányba szeretnék továbbmenni. Mindenképp ki kell emelnem Perša János rajztanár szerepét, akitől megkaptam az alapokat az általános iskolában. Meg kell említenem még Gerič Ferencet is, aki bár csak egy évig tanított, de annak idején ő kezdte el szervezni az ifjúsági művésztelepeket. Sőt engem és az egyik osztálytársamat is Gerič Feri vitt el Szombathelyre a művészeti szakközépiskolába egy beszélgetésre.

– Ott is tanultál tovább?

– Igen, miután sikeresen felvételiztem. A sikeres felvételit megelőzte egy előkészítő tanfolyam, amit az iskola szervezett Szombathelyen. A szüleimnek köszönhetem, hogy mindig elvittek, mert ezen az előkészítőn kaptam meg azokat az alapokat, hogy utána sikeresen tudjak felvételizni.

– Milyen volt az oktatás a művészeti középiskolában?

– Az első évben volt az úgynevezett szakmai körforgó. Ez azt jelentette, hogy az összes szakmai lehetőségbe belekóstoltunk a szobrászattól a grafikáig, de még nem szakosodtunk. Ez a választási lehetőségeket vonultatta fel.

– Utána döntened kellett, hogy mit szeretnél tanulni?

– Az év vége felé dönteni kellett, ugyanis a második osztályt már a szakodon kezdted. Én az animáció szakot választottam. Sajnos ez nem tartott sokáig, ha jól emlékszem, másfél-két hónapig, ugyanis valamilyen konfliktus keletkezett a tanár és az iskolavezetőség között, ami miatt a tanárunk otthagyta az intézményt.

Ezért más szakot kellett választanod?

orban peti 28– Így van, és ez lett a grafika. Ez állt még hozzám a legközelebb, vagyis ebben láttam valamilyen fantáziát még. Ennek volt tervezőgrafikai és képgrafikai része is, mi mindkettőt tanultuk.

– A sikeres középiskola után hova vitt tovább az utad?

– Két középiskolai tanáromat kell itt kiemelnem, méghozzá Foki Évát, aki képgrafikára tanított, valamint Torjay Valter művészettörténet-tanáromat, ugyanis ők ajánlották nekem a Magyar Képzőművészeti Egyetemet. Viszont jelentkeztem az akkori Iparművészeti Egyetem – ami ma már Moholy-Nagy Művészeti Egyetemként ismert – animációs szakára is. Mindkét egyetemen túljutottam az első felvételi körön, a második kör viszont mindkét helyen ugyanabban az időben volt. Végül a képző mellett döntöttem, méghozzá tervezőgrafikai szakon, ugyanis animáció vagy filmszak nem volt.

– Most visszanézve megbántad?

– Hm…. Ez nehéz kérdés. Nem tudom. Így utólag visszagondolva valószínűleg jól döntöttem. Ha az animációt választom, akkor minden bizonnyal külföldre kellett volna mennem. Magyarországon ugyan működik a Kecskeméti Rajzfilmstúdió és a Pannónia, de akkoriban pont mélyzuhanásban volt a rajzfilmgyártás.

– Voltak már az egyetemi évek alatt is sikereid...

– Volt egy-két kisebb sikerem, amik fontosak számomra és nagy lökést adtak. Ilyen volt például 2001-ben a Minolta Magyarország által a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafikushallgatói számára kiírt pályázat Környezetbarát színek címmel, amelyen a zsűri az én munkámat találta a legjobbnak. Az egyik plakátommal bekerültem a XIII. Országos Tervezőgrafikai Biennále katalógusába. Ugyanez a plakát bekerült a Plakát.hu kiadványba, amely az 1989 és 2006 közötti magyarországi plakáttervezés monográfiája.

– Az ember azt gondolná, hogy egy tervezőgrafikusnak Budapest a Kánaán, de te az egyetem befejeztével mégis úgy döntöttél, hogy hazatérsz Lendvára. Nem fordult meg a fejedben, hogy ott maradj?

– De, sőt még egy segédtanári állást is felajánlottak. A már elhunyt Molnár Kálmán Munkácsy-díjas tervezőgrafikus, az akkori tanszékvezető szerette volna, ha az egyetemen maradok. Őszintén szólva nem tudtam magamat elképzelni tanárként. Másrészről pedig hiába nagyobb a kereslet a tervezőgrafikusok iránt, a konkurencia is nagyobb Budapesten. Sőt, sokszor csak jó kapcsolatok segítségével tud érvényesülni az ember. Az is közrejátszott, hogy szeretem az itteni nyugit, nem sok minden történik, meg hát nincs annyi beton, mint egy nagyvárosban. Mindenképp itthon akartam élni, és reméltem, hogy én is hozzá tudok tenni valamit a közös mozaikhoz.

– Miután visszajöttél, hogyan és mivel foglalkoztál?

– 2005-ben néhány hónapot dolgoztam a Galéria-Múzeumban, de volt ott egy kisebb konfliktus, ami az akkori polgármester fülébe jutott. Erre ő alkalmazott a községházán, ugyanis szükség volt arra, hogy valaki elvégezzen bizonyos feladatokat. Akkor kezdtem a községnek tervezgetni plakátokat, meghívókat stb. Így kezdődött az itteni sztori, majd pedig egyéni vállalkozó lettem.

– Aki ismer vagy egy kicsit is figyelemmel követi a munkásságodat, az tudja, hogy sok mindennel foglalkozol a tervezőgrafika mellett: könyveket és folyóiratokat illusztrálsz, rajzolsz, tördelsz… Mi az, amit a legjobban szeretsz csinálni?

orban peti 65– Hogy őszinte legyek, szeretek olyan gyerekkönyveket illusztrálni, amelyekben valamilyen állatmesék vannak. Sajnos az utóbbi időben keveset illusztrálok, mert minden más munka leköt. Viszont nehezen állok neki az olyan illusztrációknak, amelyek egy valamennyire távol állnak tőlem. Nehezen megy a munka, ha nincs inspiráció vagy motiváció. De az utóbbi időkben például verseskötet-illusztrációval is foglalkoztam.

– Stílusban mi áll hozzád a legközelebb?

– Nehezen mondok konkrét stílust, mert a munkáimban mindig próbálok több mindent vegyíteni. Kifejezetten példaképem soha nem volt, de sok illusztrátor és grafikus munkásságát figyelemmel követem. Nagy benyomást tett rám többek között Jože Trobec, aki Vučkót, az 1984-es szarajevói téli olimpia kabalaállatát tervezte, vagy Božo Kos, a Ciciban illusztrátora. A magyar illusztrátorok közül mindenképp ki kell emelni Jankovics Marcellt, aki főleg 1974-es Sisyphus című rövid animációs filmjével tett rám mély benyomást. De még sorolhatnám a neveket, például Kostja Gatnik, Miki Muster, Tomaž Lavrič, Hont-Varsányi Ferenc, Reich Károly, Maros Krisztina…

– Az illusztrációid milyen technikával készülnek?

– Alapvetően a rajz határozza meg a munkáimat. Ceruza nélkül nem tudok meglenni, legyen az klasszikus vagy digitális ceruza. Többnyire úgy kezdem a munkáimat, hogy skiccelek, vázlatot készítek, tehát az ötleteimet papírra vetem. Ha már elkészültem valamivel, akkor azt szkennelve digitalizálom, majd a számítógépen színezem vagy fejezem be az illusztrációt. Ha van időm és főleg, ha úgy érzem, akkor szeretem papíron befejezni a munkákat. Ilyenkor akvarellel, tussal vagy színes ceruzával fejezem be az illusztrációkat.

– Mennyire nehéz grafikusként megélni?

– Ha van megrendelő, akkor annyira nem. De ha csak illusztrációval foglalkoznék, akkor már nehezebb lenne. Most a járvány időszakában pedig persze érezhetően kevesebb volt a plakát, a meghívó, tehát a rendezvényekhez kapcsolódó grafikai megrendelések visszaestek. Mivel nem csak ezzel foglalkozom, így gond nélkül áthidaltam ezt az időszakot.

– Ha nem a megélhetés miatt ragadsz ceruzát, akkor mivel szeretsz foglalkozni?

orban peti 83– Valamilyen kitalált lényeket vagy mesefigurákat szeretek megalkotni. Lazulásképpen nagyon szeretek rajzolni. Sajnos vannak napok, amikor nincs ceruza a kezemben, bár igyekszem minél többet rajzolgatni. Amit nagyon szeretek még, habár az nem az alkotáshoz köthető, az a séta. Persze akkor, ha az idő és az időjárás megengedi. Mivel itthon van a kis irodám, ezért sokszor megesik az, hogy sehova nem megyek. Eleve nem vagyok az a típus, aki egy kávézóban vagy a parkban ülve dolgozna. Emellett LEGO-kockákat gyűjtök, főleg középkori témában. Mondjuk a középkor minden szinten foglalkoztat. Középkori ihletésű volt a 2012-ben készített animációs film is a Szlovén RTV Magyar Műsorok Stúdiójának megbízásából, amelyben Hadik Mihály és Bánffy Piroska legendája került elmesélésre.

– Akkor lényegében annyira nem is távolodtál el az animáció világától…

– Nem, sőt a diplomamunkám is egy animált rövidfilm volt, ami Kafka Az átváltozás című novellájából merít. Viszont nincsen elég tudásom az animációhoz, lényegében kezdetleges technikával dolgoztam, ami nem követeli meg azt, hogy minden képkocát megrajzoljak. Kicsit ahhoz a bábos animációhoz hasonlít, amikor a végtagokat mozgatják.

– A munkáiddal azért találkozhattunk kiállításokon is, nemcsak könyvek vagy meghívók formájában.

– Több csoportos és egyéni kiállításom volt már. 2003-ban volt az első önálló kiállításom a maribori Union kiállítótérben. 2015-ben Szombathelyen mutatkoztunk be öten lendvaiak, akik a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskolába jártunk. 2016-ban Szerdi Gáborral ketten mutatkoztunk be a lendvai várban.

– Kicsit elkanyarodva a témától. Sokszor tituláljuk Lendvát művészvárosnak egy erős és hosszú hagyománnyal, de lényegében a te generációd az utolsó, akik közül kikerült néhány képzőművész (Baumgartner Dubravko, Tomka Csilla, Császár Sebastijan, Pál Katja). Nem akarok senkit „leöregezni”, de azért ti már inkább a középgeneráció tagjai vagytok, viszont utánatok pedig nincs fiatal…

– Sajnos ez így van, pedig találkoztam olyan fiatalokkal az elmúlt években, akik nagy ígéretek voltak. Nem tudom, miért nem választják ezt az utat. Lehet, hogy anyagi vonzata van. Lehet, hogy nincs senki, aki irányítaná őket. Lehet, hogy az általános iskolás tanároknak kéne jobban odafigyelni. Nem véletlenül említettem Perša Jánost és Gerič Ferit. Utóbbi például nagy szerepet vállalt abban, hogy az említett művészek is erre az útra lépjenek. Nem utolsó sorban Nemes Lászlóval ők ketten indították el a lendvai ifjúsági művésztelepet, amely akkoriban még a környékbeli fiataloknak szólt. A tanároknak mindenképp nagyobb részt kéne ebben vállalniuk, de eleve olyan érzésem van, hogy kopnak ki az oktatásból a művészeti tárgyak és a rájuk fordított idő.

– Te azért munkád miatt is figyelemmel kíséred az itteni kulturális életet. Mi róla a véleményed?

– Szerintem túlkínálat van. Jó példa erre a 2018-as nyári program, amikor rengeteg rendezvény volt, de kevés volt a látogató. De ez igaz a mindennapokra is. Lényegében az emberekben már kevesebb marad meg ezekből a programokból. Valamikor még hetek, sőt hónapok elteltével is fel tudtak idézni az emberek egy-egy színházi előadást, mert nem volt belőlük sok, viszont az megmaradt bennük. Ma meg szinte – eltekintve az idei évtől – minden napra jut valami. Szerintem az Európa Kulturális Fővárosa projekthez is kicsik lettünk volna.

 

Pisnjak Atilla

 

 

MCSi Design