kele
perec1
garas1
63. évfolyam
34. szám
Megjelenés:
2019. 08. 22.
kiscim3419
 

Egyenruhás szerelem

rendor0319Rédicsen egy takaros családi házban vendégeskedtünk, ahol nagyon kedves emberek fogadtak. Karakas Zoltán és lánynevén Gyurkač Silvija már 12 éve horgonyoztak le itt, mégis bizonyos szempontból kétlaki életet élnek. Ők nem csak a határ két oldaláról valók, de pontosan a határon szerettek egymásba. 

Miközben Silvija a konyhában kávét főz – no nem törököt, hiszen Zoli a „mákos kávét” (ő így hívja) nem szereti –, addig mi helyet foglalunk. Hamar megismerjük az ominózus esetet, amikor Silvija férje először kóstolt török kávét Szlovéniában, azt ösztönösen felkeverte és úgy itta meg. A férfi azóta sem kötött barátságot a zavaros feketével. De a lényeg nem is a kávé, hanem az, hogy a történet elmesélésével Zoli megadta a hangulatát a beszélgetésnek. A formalitások helyett felszabadult, barátias stílusban társalogtunk, szimpatikusan, őszintén.

Történetük azért is különleges, mert mindketten rendőrök, csak nem ugyanabban az országban: Silvija Szlovéniában, Zoltán pedig Magyarországon. A 2004-es uniós csatlakozás évére mindig emlékezni fognak, hiszen akkor ismerkedtek meg egymással a Hosszúfalu– Rédics határátkelőn. Silviját, aki addig rendőrjárőr volt Lendván, áthelyezték a határra útlevélkezelőnek. Ott összevonva dolgoztak a szlovén és magyar kollégák, Zolival pedig munkatársak lettek. – Ahogy megláttam először Silviját, tudtam, hogy ő álmaim nője – kezdi mesélni Zoli. – De ez persze a kollégáimnak is feltűnt, akik heccelni kezdtek, hogy tudom-e, hogyan szokás udvarolni a szlovén lányoknak – nevet Zoli. – Én belementem, és az akkori csekély szlovén nyelvtudásommal próbáltam előadni magam, csak azt nem tudtam, hogy a kollégák, akik a versikét megtanították nekem, nem éppen romantikus gondolatokat mondtak tollba – nevetnek mindketten. – Amikor a mondókámat elmondtam, Silvi sem is rejtette véka alá a véleményét és hamar leintett.

Silvi szókimondó természete azonban csak még szimpatikusabbá vált Zoli szemében, és ahogy lenni szokott, folyamatosan küldte a jeleket Silvi felé, aki fogta is azokat menthetetlenül. Egy szlovén–magyar munkahelyi bál alkalmával Zoli felkérte Silviját táncolni, és azóta is együtt vannak. – Szerintem egyébként mindenki szurkolt nekünk szlovén és magyar részről is, hogy jöjjünk össze – fűzi a történet végéhez Zoli.

Mondani sem kell, hogy ezután a friss szerelmesek folyton együtt akartak dolgozni. Zoli többször is kérte, hogy azokra a napokra osszák be, amikor Silvija is dolgozik. – Nagyon szerettünk munkába járni, alig vártuk, hogy találkozzunk, és ez motivált minket – mesélik mindketten. A határon ugyanazt a munkát végezték, útlevélkezelők voltak, illetve Zoli kutyás rendőr. Egy év után azonban Silvija Lendvára került újra schengeni rendőrnek. – Amikor áthelyeztek, már állapotos voltam, hát nem vártunk sokáig, az biztos – mosolyog Silvi. – Igazából ahogy összejöttünk, hamarosan össze is költöztünk. Először Lendván laktunk lakásban, aztán kimentünk Völgyifaluba a nagymamám házába. 2006 januárjában pedig megszületett Nika, a kislányunk.

– Nika abszolút szerelemgyerek – folytatja felesége gondolatait Zoli. – Ezt még az is bizonyítja, hogy egy szív alakú foltocska volt a testén, amikor megszületett. Nagyon vártuk, én már akkor rendszeresen beszéltem hozzá, amikor még az édesanyja pocakjában volt – emlékszik vissza Zoli, és mindketten kissé elérzékenyülnek.

Nika még kisbaba volt, amikor újabb döntést hozott a fiatal pár: saját házban szeretnének lakni.  Elkezdtek hát ingatlanokat nézegetni, és akkor vették számításba, hogy akár Magyarországra is költözhetnének. Az ingatlanárak is emellett szóltak, szinte harmadáron lehetett akkor Rédicsen családi házat venni a Lendva-vidéki árakhoz képest. – Azt hiszem, azonnal beleszerettünk ebbe a házba, ami ma is az otthonunk – meséli Silvi. – Az ára is megfelelő volt, és azóta is alakítgatjuk, csinosítgatjuk, a telket is rendbe hoztuk. De mondjuk Szlovéniától nem szakadtunk el teljesen, sőt, amolyan kétlaki életet élünk, ami mára teljesen természetes számunkra és a gyerekek számára is.

Gyerekek, hiszen közben megszületett a kisfiuk, Noel is, aki most három éves. – Emlékszem, a költözés zökkenőmentes volt, könnyen beilleszkedtünk itt Rédicsen, az itt élők nagyon barátságosak, befogadók és nyitottak. Nagyon kedvesek, mindenki köszön a másiknak, és amint lehet, felajánlják a tegeződést. Engem ez nagyon megfogott, amikor idejöttünk, és a mai napig szeretek itt lenni. Jó ez nyugalom és Lendvától sem vagyunk messze. Aztán ami családként szintén nem elhanyagolható, hogy például az óvoda itt szinte ingyen van a szlovén árakhoz képest – mondja Silvi.

Silvi és Zoli Nikát óvoda után a lendvai kétnyelvű általános iskolába íratta. Már most tudják, hogy a kisfiukat, Noelt is Szlovéniába fogják járatni. – Néha nem egyszerű kivitelezni az ingázást, de ezt vállaltuk. Egyetértettünk abban, főleg a nyelvi szempontokat figyelembe véve, hogy a gyerekek Szlovéniában járjanak iskolába – magyarázza Silvi, Zoli helyeselm majd ő is hozzáfűzi a saját gondolatait: – A nyelv miatt döntöttünk így elsősorban, de nem titok, hogy a tanítási módszerek miatt is. Szerintem a magyar oktatás jó, de sokkal keményebb, sokkal jobban leterheli a gyerekeket, miközben a szlovén rendszer szabadabb és mégis hatásos. Nika már hetedikes, és eddig bizonyosak vagyunk abban, hogy jól döntöttünk.

– Azt szeretnénk, ha a gyerekek felnőve mindkét nyelvet anyanyelvi szinten bírnák. Itthon ugye nem beszélünk szlovénul – mondja Szilvija –, de tanulva a nagylányunk esetéből, aki a nulláról kezdte az iskolában a szlovén nyelv tanulását, Noelnél már megpróbálok erre jobban odafigyelni, és igyekszem a fiunkhoz már idehaza is mindkét nyelven szólni.

Ha már a gyerekeknél tartottunk, Silvi és Zoli családi fotókat mutatott. Előkerültek házasságkötésük megörökített pillanatai is. Zoli rendőrségi díszegyenruhájában vette feleségül szíve választottját, kollégái egyenruhás sorfalat álltak nekik kivont kardokkal.

Az, hogy az embernek a párja egy másik ország teljes jogú állampolgára, néha plusz előnyökkel is járhat. Például azzal, hogy a szülő három évig otthon lehet a gyermekével. Silvire ugyan nem vonatkoznak ezek a törvények, de a gyermek édesapjára igen. – Silvivel úgy döntöttünk, hogy élünk a lehetőséggel, és most én vagyok itthon Noellel gyesen. Nem teljesen vagyok állományon kívül, havi négy-öt nap dolgozom – magyarázza Zoli, aki miután a határellenőrzés teljesen megszűnt, körzeti megbízott lett a rédicsi rendőrállomáson, illetve folytatja kutyás feladatait, s mellette kutyaiskolát vezet. – Így könnyebb, mintha mindketten teljes munkaidőben dolgoznánk – mondja, majd hozzáfűzi, még így is megesik, hogy a nagyszülőkre szorulnak, akiknek végtelenül hálásak a segítségért.

Hogy egy férfi menjen gyesre, az ma már teljesen elfogadott, Silvi és Zoli életében pedig ez volt a legracionálisabb felállás. Zoli elmondja, hogy az ő házasságukban különben sincsenek kőbe vésve a tipikus női és férfiszerepek. – A feleségem rengeteget dolgozik, a petesházi határátkelőn van tizenkét órás turnusban. Ezért ha én vagyok itthon a kicsivel, akkor nem is kérdés, hogy szó nélkül el is látom a családomat. Úgy gondolom, ez így helyes.

Zoli nyíltan kiáll amellett, hogy a családban a férj és a feleség partnerek, ezért az elavult szerepeket felül kell tudni írni azzal, ami előbbre viszi a család boldogulását. – Akik szeretik egymást, azok egymást segítik, nincs helye férfiúi büszkeségnek. Amikor Silvi Noellel a korházban volt, én itthon mindent megcsináltam. Nem tudtam volna megtenni vele azt, hogy amikor hazajön egy kisbabával, még az elmaradt házmunkát is a nyakába zúdítsam, csak azért, mert az a nők dolga. Nálunk ilyen nincs! Engem édesanyám így is nevelt.

Silvia bólogat, és elmondja, hogy ő sosem utasította Zolit semmire, Zoli a kapcsolatuk legelejétől ilyen gondoskodó. – Vannak férfiak, akiknek fontos a látszat meg a büszkeség, hogy ki hordja a nadrágot – veszi át újra a szót Zoli. – De a szerepek helyett sokkal fontosabb egy boldog, jól működő család. A szeretteimért én bármikor felveszem a szoknyát! – jelenti ki hangos nevetéssel Zoli.

Ahogy a témát boncolgattuk, áttértünk másra, többek közt arra, hogy saját bevallásuk szerint ők ketten mennyire különböző karakterű emberek. Zoli szerint Silvi a keményebb, míg ő az engedékenyebb, majd jókat viccelődik azon, hogy végül is „ő választott ilyen kemény muravidéki csajt”. – Én ha újra kezdhetném, mindent ugyanígy csinálnék – tesz pontot Zoli a mondat végére.

Az, hogy nagyon szeretik egymást, azt a vak is látja. De az is szembetűnő, hogy folyton nevetnek, ha nem egymásra, akkor egymással. Zoli szeret sztorizgatni, nagy mesélő, Silvi pedig nem csak jó hallgatóság, de ő az, aki a ziccert sosem hagyná ki, egy jó csattanó mindig van a tarsolyában és simán rákontráz a párjára.

Mivel mégiscsak két egyenruhással beszélgettem, nem hagyhattam ki azt a kérdést, hogy mennyire jellemző hogy „hazahozzák a munkát”, vagyis miután levetik az egyenruhát, odahaza is a munkájukról beszélnek. A válasz pedig az volt, hogy szinte alig kerül terítékre a rendőrség, viszont ha mégis, akkor mivel mindketten ugyanazt a munkát végzik, sokkal jobban megértik egymást, mintha egyikőjük civil volna.

Amikor elköszöntem a családtól, azon tűnődtem, hogy valódi felüdülés volt a hideg téli reggelen egy ilyen vidám hangulatú beszélgetés. Egészen feldobódva mentem a szerkesztőségbe, lehet, hogy a „nem török kávé” is megtette a hatását, de én akkor is nagyon jól éreztem magam.

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben