kele
perec1
garas1
63. évfolyam
25. szám
Megjelenés:
2019. 06. 20.
kiscim2519
 

Ha már a jókedv íze sem fog kelleni, akkor mi lesz a világgal?

szolo22191A Csentei Szőlőtermelők Egyesületét 1990 februárjában azzal a céllal alapították meg, hogy a tagok szakmai előadásokon keresztül és a tapasztalatcsere által elsajátítsák az újdonságokat a szőlőművelés és a bortermelés területén. S persze mindeközben találkozzanak és beszélgessenek is egy pohár bor mellett, alakuljon ki egy szoros közösség, amely össze tudja fogni a szőlőstermő vidék lakosságát. Jövőre 30 éves lesz az egyesület, sikerének alapja pedig ma is az összetartás. A szőlészetben és a borászatban azonban a gondokkal is szembe kell néznie a gazdáknak, talán a megoldást is a közösség erejében kell keresni.

A Csentei Szőlőtermelők Egyesületének első elnöke Cimerman Béla volt, azóta pedig négyéves ciklusokban történik a tisztújítás. Ma Farics Dorisz vezeti az egyletet, akinek jelentős a társadalmi szerepvállalása, többek között ő a muravidéki falugazdász is.

 

 

Hűen a borászati hagyományokhoz

 

– Az egyesület megalakulásakor 130-an írták alá a tagsági belépésről a nyilatkozatot, most 121-en vagyunk: a legidősebb tag 94 éves, a legfiatalabb pedig 25 év alatti – mondja Farics Dorisz (fölső képünkön balra fent). – A megmaradt nagy létszám örvendetes, és megerősítés abban, hogy jó úton járunk. Persze egy egyesület életében nem a tagok száma a mérvadó, hanem az, hogy valódi az érdeklődés, tudunk-e olyan kínálni, ami vonzza az embereket. Csak a tavalyi évben 54 rendezvényen vettünk részt, vagyis minden hétre jutott esemény. Hét anyaországi egyesülettel tartjuk a kapcsolatot, szakmai kirándulásokat és kereskedelmi jellegű rendezvényeket is szervezünk. Hívnak is minket egyre többfelé. Idén olyan megtiszteltetés ért bennünket, hogy bemutatkozhatunk Kolozsváron, a Kárpát-medencei bornapokon, de számos anyaországi rendezvényen képviselhettük már eddig is Muravidéket. Saját szervezésű rendezvényeinket a szőlészetileg, borászatilag jeles naptári napok köré szervezzük; pincejárást, borbírálatot tartunk, kelepelőt állítunk, bort szentelünk és évente megtartjuk Szent György napját, ami egyesületünk ünnepe is egyben – foglalja össze az elnök nagy vonalakban az egyesület működését.

Hagyományos rendezvényeik kapcsán – amit hosszú volna egyenként felsorolni és bemutatni – egy valóban egyedi tradíciót mégis kiemelnénk: Kőszegen 1740-től tartják az úgynevezett „szőlő jövés” berajzolásának hagyományát, ami a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékében is szerepel, idén pedig bekerült a Magyar Értéktárba is. A csentei egyesület 1994-ben erre a kőszegi mintára szintén bevezette a szőlőhajtás könyvbe rajzolásának rítusát. Szent György napja előtt egy nappal végzik a vesszővágást, amihez a vidék hagyományos szőlőfajtáihoz hűen leggyakrabban olaszrizlinget és furmintot választanak, majd egy közösen kiválasztott harmadik fajtát. Ez a három kerül be az egyesület emlékkönyvébe rajz formájában.

– A régi megfigyelések szerint a vesszőhajtásból következtetni lehet arra, hogy ősszel milyen lesz a termés – mondja el Pevec Robert, aki a rajzokat készíti immár 25 éve. A gépésztechnikus szakember hobbija a rajzolás és a festés, így bukkantak rá annak idején az egyesület tagjai és kérték fel a rajzolásra. – Ez különleges módja annak, hogy a szőlőtőke fejlődését megfigyeljék. Ha mindig ugyanabban az időszakban vágják és rajzolják le a vesszőt, akkor látható az évjáratok közti különbség, hiszen a rajzokban a jellegzetességekre fókuszálok. Megörökítem a szőlőlevél erezetét, formáját, a színeit, mintázatát, az esetleges eltéréseket, foltokat. Színes ceruzával színezem ki, majd fekete tussal fejezem be – mondja Robert, majd elárulja, hogy a könyvön szereplő címer is az ő munkája.

 

 

A szőlőt szeretni kell!

 

A csentei boregyletnek nincs saját bora. A tagok zömének ugyan van szőlője, de nincs mindenkinek, nem is feltétele a tagságnak a szőlőbirtok. Sokakat vonz önmagában a közösség, a társaságban eltöltött idő. – A tagjaink többsége kis borász, akik szürettől szüretig eladják a borukat. Még azok is nagyon hűségesek, akik megváltak a szőlőjüktől, de kötődnek a szőlőhöz, így az egyesület számukra egy komoly kapocs ahhoz az életformához, ami az egész életük szerves része volt – magyarázza Dorisz.

szolo22192Kerék László is szerelmese a szőlőhegynek, egyik alapítója és hűséges tagja, támogatója a szőlészeti közösségnek: – Az egyesület megalakulását annak idején Göncz László, a muravidéki magyarság csúcsszervezetének akkori elnöke kezdeményezte. A kultúregyletünk akkor már nagyon jól működött, és a magyarság vezetése úgy vélte, hogy jó helyen lesz Csentében a szőlészek székhelye is. Tudni kell, hogy az egyesület nem csupán a csenteieket, hanem a teljes környék bortermelőit összefogja. Jelenleg is így működik, más településekről éppen annyi tag van, mint hazai. A kezdetekkor sokan arra számítottak, hogy majd szövetkezetté alakulunk és akkor könnyebb lesz mindenki számára az értékesítés. De a fő cél az itteni emberek, a termelők összefogása, az itteni magyarság tömörítése volt. Azóta folyamatosan fejlődik az egyesület. Olyan az egész, mint egy igazi nagy család – mondja Kerék László őszinte elégedettséggel. De mint szőlősgazda vajon hogyan látja, mi a helyzet a csentei szőlőtermesztéssel és milyen a jó szőlősgazda errefelé?

– Szőlőt nem egy évre szoktak telepíteni, hanem egy életre! A jó szőlősgazda ezt tudja! Nem könnyű, de szép munka, és aki nem látja ebben a szépséget, az inkább ne művelje. Egy szőlősgazda szinte minden tőkét ismer a szőlőjében, végigkíséri a fejlődésüket egészen a szüretig, ami fantasztikus dolog. Aztán folytatódik az egész a borpincében. A jó bor pedig az iskolázástól, a gondozástól függ, folyamatos figyelmet igényel. A jó borász a szakembereket is meghallgatja. Szükség van arra is, hogy olyanok jöjjenek a pincébe, akik kritikát is mondanak, nem csak dicsérnek. Én a hegyen jól érzem magam. Sokszor csak úgy kimegyek, és nézem a tőkéket, különösen tavasszal, rügyfakadás után, és gyönyörködöm bennük. – mondja, majd kissé keserűen teszi hozzá, hogy őt már csak a hordók emlékeztetik a régi szép időkre: – 23 éves voltam, amikor az első parcellát beültettem. Az évek során egyre nagyobb területet műveltem, amikor jó volt az évjárat akár 3.500 liter borom is volt. Mostanra 420 tőke szőlőt hagytam meg a borpincénél. Annyit, amennyivel elütöm az időt.

A birtok a családban maradt, László nagyobbik fia műveli, a kisebbik fia pedig a megmaradt területet segít gondozni. László szerint a Muravidéken az értékesítés a legnagyobb probléma. – Az, hogy ma itt tart ez a remek borvidék, az az ország gazdaságpolitikájának is a hibája, nem szabadott volna ezt a véget így elhanyagolni! Korábban, harmincöt esztendeig egy kocsmáros járt hozzám, ő vitte el a bort. Mára minden más lett. A folyóbort értékesíteni nagyon nehéz, a törvények nagyon megnehezítik a kis gazdák helyzetét. Csak a palackozott, címkézett borokat szabad eladni, a kisebb gazdának viszont így nem marad kereset. Emellé jön az alacsony felvásárlási ár, nem csoda, ha a gazda arra kényszerül, hogy lemondjon a szőlőről. Ha végignézünk a szőlőhegyen, sajnos nagyon sok szőlőt kivágtak – mondja László, és rávilágít, hogy bizony a szőlő kivágásával valami más is veszendőbe ment: a vidékre jellemző családi szőlőgazdaságok, a szőlészeti munkákhoz kapcsolódó hagyományok és szokásvilág nélkül a bizonytalanságban fog vergődni. Talán ezért is kapaszkodnak sokan a csenteihez hasonló egyesületekbe, hiszen társas lények lévén lételemünk a valahová tartozás.

– Mert ha már a jókedv íze sem fog kelleni, akkor mi lesz a világgal? Mit veszítenek az emberek, ha elhagyják a szőlőt? Úgy gondolom, hogy az idősebbek elveszítik a kötődésüket az ifjúkorhoz – teszi ehhez hozzá Dorisz. – Szomorkás nosztalgia és hiányérzet marad a kivágott tőkék helyén. Tudom, hogy sokaknak a szíve hasad meg, amikor meg kell hozniuk ezt a döntést, de vannak olyanok is, akik viszont már nem kötődnek és nincs is idejük a szőlészetre. A bor már nem jelent megélhetési forrást, s ha mégis látnának benne lehetőséget, de nem nyílik meg előttük a piac, akkor feladják. Vannak, akik pedig a saját fogyasztásra termő szőlőjüket vágják ki, mondván azt a pár litert meg is tudják venni, így azzal munka sincs. Ijesztő adat, hogy valamikor 600 hektár szőlőfelület volt Hosszúfalutól Pincéig, most pedig olyan 200 körül van. Szerintem éves szinten 10 hektárral csökken ez a szám – vázolja az elnök. Ezzel az adattal nem túl biztató képet vetít előre arról, mi fog történni, ha nem változik a tendencia.

A szőlő egy nagyon erős, konok, túlélő növény. Ezen a vidéken a szőlőtermesztésre vonatkozó legrégebbi említés 1280-ból származik. Ezek az adatok az esztergomi vámtarifában szerepelnek, a Zalából odaszállított borok mennyiségéről és minőségéről tanúskodnak. De a szőlőművelést – ahogy a Lendva-vidéken tartják – valószínűleg már a rómaiak kezdték meg ezeken a szemet gyönyörködtető lankákon. Bízzunk abban, hogy a szőlősgazdák legalább annyira erősek és kitartóak ma is, mint kétezer éven át, és a helyi bor visszanyeri egykori nagyságát. Ehhez azonban szükség van határozott elképzelésekre és jó szakemberekre. Akik megoldást tudnak találni a problémákra, amik ma a muravidéki borgasztronómiát, a borkultúrát, az értékesítést érintik – figyelembe véve a törvényeket és egyúttal a gazdák érdekeit is. Erre a kérdésre Felső Alen fiatalabb generációs borász, „civilben” informatikai mérnök adott igen optimista választ. A „véletlenül lett szőlősgazda” – bár úgy hiszem, és biztos ő is egyetért vele, hogy véletlenek márpedig nincsenek – eltökélten tűzi ki céljait és valósítja meg őket.

szolo22193– A szüleim néhány éve arra jutottak, hogy nem kell nekik ennyi szőlő, elég lesz egy kevés, a többit pedig kivágják. Én viszont ezt nem engedtem! Azt mondtam: ebben nőttem fel, itt élek, akkor majd én folytatom. Ezzel kezdődött minden, szóval véletlenül – mosolyog Alen. – És jól döntöttem. A Lendva-vidéken a borok kimondottan jó minőségűek, gyümölcsös zamatúak, virágillatúak. A legtöbb az olaszrizling, és ez kiváló minőségű is. De kedveznek a feltételek a chardonnay fajtának és a sárgamuskotályok is nagyon szépek. Én látok bennük fantáziát.

A fiatal gazda másfél hektár szőlőt művel, ehhez megvan a kellő felszerelése, a munkában pedig a családjára is számíthat. Az otthonról hozott tudását folyamatosan bővíti. – Úgy gondolom, hogy ha már a természet megadta nekünk, hogy egy ilyen helyen élhetünk, ahol ennyire fantasztikus feltételek vannak a szőlőtermesztéshez, akkor élnünk kell a lehetőséggel. Meg aztán a szőlészet és borászat egy életstílus, amibe könnyű beleszeretni, ha az ember fogékony rá és lát benne jövőt.

Alen komolyan belevetette magát a szakmába, a Ljubljanai Egyetemen a legjobb eredménnyel végezte el a borminősítő képzést is. A Lendvai községben ő az egyetlen borminősítő, de az egész Muravidéken is talán ketten–hárman vannak összesen. Ennek kapcsán magyarázza el, hogy külföldi útjai alkalmával számos olyan tapasztalattal gazdagodott, amiket idehaza is érdemes volna komolyabban megfontolni. – Azt kell csinálni, ami máshol már bevált. Láthatjuk, hogy ebben a szakmában nehéz egyedül boldogulni. A világban mindenhol a nagy pincészetek, nagy borászatok, nagy szőlészetek sikeresek. A kicsik, hacsak nem foglalkoznak turizmussal is, tönkremennek. Nálunk is ez történik. Ezért ahhoz, hogy a kicsik is megmaradjanak és értékesíteni tudják a boraikat, össze kell fognunk! Össze kell hozni a termelőket, 100, akár 500 hektár szőlőt „egy tető alá” kell hozni. Ezzel már el tudnánk érni valamit. A technológia pedig ma már nem probléma – fejti ki Felső Alen, aki ennek a tervnek az élére is állna.

– Ezen dolgozom. Látom, hogy máshol működik, és pontosan tudom, hogy a Lendva-vidéket egy nagyon jó bortermő vidékként ismerik mindenütt. Az utóbbi időben nagyon jó minőségű, fantasztikus szőlőnk van, a boraink hihetetlenül jók. Nem félek kimondani, hogy Franciaországban egy csúcstechnológiával készített bor sokkal rosszabb, mint nálunk egy házi bor egy jól kezelt, hagyományos pincében. De hát az „francia bor”, annak neve van. Mi pedig kicsik vagyunk és talán nem vagyunk eléggé magabiztosak. Nem merjük kimondani, hogy a lendvai, csentei bor van olyan jó, mint bármelyik, amivel nem merjük összehasonlítani. Mariborban hallottam, hogy Lendván lehet a legjobb olaszrizlinget termelni, de úgy tűnik, hogy nálunk ezt senki sem tudja! Sajnos... Lebecsüljük magunkat, és ha szabad így fogalmazni, a borászok lenézik saját magukat és a saját munkájukat azzal, hogy jócskán áron alul áruljuk a bort, „csak hogy vigyék”. 4050 centért bűn eladni a bort, hiszen ez a költségeket sem fedezi, nem utolsó sorban pedig a komoly termelőknél is leveri az árat. Ezért van az, hogy sokan inkább megszabadulnak a szőlőtől. Megalkuvók vagyunk, ez a helyzet! Ám ha volna egy központi nagy pince, akkor a termelő is megkapná a részét és rend is lenne. Azoknak is megérné, akik nem csatlakoznának, de a piacon maradnának, hiszen még mindig magasabb árért tudnák értékesíteni a borukat, mint jelenleg. Én hiszek benne, hogy lesz még a muravidéki bornak nagy neve – emeli ki Alen.

 

 

Borban az igazság

 

– Mi is a csentei, muravidéki igazság, ami ezekben a tőkékben, a szőlőhegyek meredek oldalaiban, boraiban rejtőzik? – kérdezem végül Doriszt.

– Több igazság is létezik. A termőföldünk nagyon jó minőségű, és ettől nagyban függ, hogy a szőlőből milyen bort lehet készíteni. Szerencsénk van, mert a boraink frissek, zamatosak. De csak rajtunk múlik, hogy miként adjuk ezt mások tudtára. Az is igaz, hogy habár az egyesület a piac megnyitásában nem tud a tagjainak segíteni, de hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy az útra rálépjenek. Teszünk annak érdekében is, hogy a Muravidéken kívül is megismerjék a borainkat, hiszen eljuttatjuk a hírét különböző nagy vásárokra, országos szintű rendezvényekre. Az, hogy rengeteg meghívást kapunk, szintén a munkánkat igazolja, és minden egyes fellépésünkkel a Muravidéket népszerűsítjük. A személyes igazságom az, hogy az életben nagyon fontos, hogy azzal foglalkozz, ami érdekel. Engem nagyon mozgat, hogy ez az egyesület fejlődjön, hogy az embereket toborozzuk, megadjuk nekik azt, amit elvárnak és amit szeretnének. Hosszú távra építünk, nem máról holnapra – zárja gondolatait Dorisz.

Egy kicsi közösség a csentei borászoké, akik mégis jelentős szerepet töltenek be a muravidéki borkultúra és hagyományőrzés mellett a turizmus fejlesztésében, de példát mutatnak a közösség formálásában, összefogásában is. Talán az a legnagyobb erényük, hogy egy olyan közösséget, mondhatni családot biztosítanak egymás számára, amiben idősek és fiatalok is megtalálják a helyüket.

 

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben