kele
perec1
garas1
64. évfolyam
14. szám
Megjelenés:
2020. 04. 09.
kiscim1420
 

Újabb 100 éves levelek kerültek elő Szentlászlón

levelek1120Megsárgult levelek, ismerős gondolatok, hasonlóan szép kézírás, a cím pedig ugyancsak Szécsiszentlászló. Újabb I. világháborús levelezések kerültek elő egy ház padlásáról Szentlászlón. Többségüket a háborút megjárt katona, Tóth Pál írta feleségének, Karolinának, és száz év elteltével unokája, Puhan Julija talált rájuk a szülői ház padlásán.

A 2014-ben a Népújság gondozásában megjelent Vágyakozás a lövészárkokból című könyv egy szécsiszentlászlói házaspár, Jankó Zsigmond és Kovács Matild levelezéseit tárja fel az első világháború idejéből. Azon felül, hogy beleláthatunk a szétszakított szerelmespár mindennapi küzdelmeibe és képet kapunk a háború szörnyűségeiről, a levélváltásokban többször említésre kerülnek a falubeliek és a katonatársak is. A sok név között említést tesznek egy bizonyos Tóth Pálról is, akit Zsiga sógorként emlegetett. Egyik levelében meg is kéri Matildot, hogy tudakolja meg, hová került Pál, mert nincs róla semmilyen híre. Matild válaszában meg is küldi, hogy Pál Komáromban szolgál. De miért is érdekes ez nekünk? Azért, mert előkerült egy csomó levél, amit Komáromban adtak fel az I. világháború idején, Tóth Pál küldte őket Szécsiszentlászlóra a feleségének, Karolinának.

– A leveleket a szülői házunk padlásán találtam meg. A tetővel dolgoztunk éppen, és én is felmentem körülnézni. Egészen véletlenül bukkantam rájuk, hiszen el voltak rejtve a gerenda és a palló közé. Nagyon kíváncsi voltam, milyen iratok lehetnek, így amennyit tudtam, gyorsan beleszedtem egy régi kosárba és lehoztam. Igazából még nem volt időm tüzetesebben foglalkozni velük vagy letisztogatni őket, csak néhányat olvastam el, de azt megtudtam belőlük, hogy a nagyapám, Tóth Pál írta őket a nagyanyámnak, Karolinának – magyarázza Puhan Julija, miközben az asztalra kikészítette a roskatag kosarat, benne a halom borítékkal és levéllel. – Hatalmas kincs ez – jegyzem meg a látványtól. – Bizony, nagy kincs – bólogat, majd óvatosan kivesz néhányat az asztalra. Laikusként megállapítottuk, hogy a levelekhez kegyes volt az idő, hiszen viszonylag jó állapotban vannak. A papírok ugyan megsárgultak, helyenként elhalványult a tinta, a nedvesség is nyomot hagyott itt-ott, de lényegében olvashatóak.

 

 

A szécsiszentlászlói Tóth Pál 1882-ben született, 1914-ben, 32 évesen kapta meg a behívólevelét. Akkor már házas volt, felesége Vida Karolina (Lina) volt. A levelek többsége neki íródott. Szerencsére Pál épségben hazatért a háború végén.

„Kedves Feleségem!

Bécsben vagyok a 10. kerületben a város szélén. A helyenk tiszta és elégséges. Hogy meddig leszünk itten, arról fogalmam sincs. De nem írhatok semmit. Az Isten majd csak megsegít bennünket! De azért csak légy nyugalomban, minden jóra fordul, meg különben te is írj rögtön, hogy még ide megkaphassam. Arj meg mindent hazulról és a méhekkel csak bánj úgy, mint a (elmosódott szövegrész)...”

– Nagyapám egész életében méhészkedett. Szép nagy méhese volt, gyerekként még én is figyeltem, hogyan pörgeti ki a mézet. De minden mással is foglalkozott, volt egy faragókamrája, ahol sajtárakat, kádakat csinált. Ott ügyködött, és közben sokszor mesélt nekünk, a három unokájának. Arra is emlékszem, hogy szeretett pipálni és hogy mindig mellényben járt. A mellénye zsebében óra volt lánccal, azt elővette, felnyitotta és megnézte az időt – emlékszik vissza Julija.

„1915. december 25. Szerbia

Kedves feleségem, kívánom a fölséges Istentől, hogy ezen a soraim a legfrissebb erő és egészségben találjon, kedves Linus lányommal és édes szüleimmel együtt.”

A levelekben Pál mindig gondol szüleire és lányára is, akit szintén Karolinának neveztek el. Másik lányuk, Julija édesanyja csak 1918-ben született meg.

„Tudatom veled kedves fiam, hogy most innét hat ember megy szabadságra, de egy sem megy a mi vidékünk felé. Bizony én is így voltam, hogy megyek, de jól megértsd, hazudni nem akartam, és nem is lehet. Amikor azt kérdezték, ki nem volt még szabadságon, hiába, nem mondhattam, hogy egyszer sem voltam, egy hajszál és visszamaradtam. Bizony egy kicsit fölhevültem, mégis, de katonák vagyunk, engedelmeskedni kell a parancsnak! (...) A lélekismeretem sem engedte, hogy azokról fogjam el a szabadságot, akik berukkolás után nem látták a családjukat. Most már bele kell nyugodnunk, hogy a karácsonyt így messze egymástól kell eltöltenünk. Talán majd a másikat boldogabban töltjük el. Csak Istenben bízunk (...)”

A levél folytatásában pedig feleségének leírja a helyet, ahol szolgálatot teljesít.

„Bizony kedves feleségem, olyan piszok nép lakja ezt a vidéket, amerre mind vagyunk, hogy azt nem is képzeled. Rútabb öltözetű nép, mint a minálunk járó oláh cigányok. Elmondhatom, hogy a technikától nagyon messze vannak, egy házat és olyan berendezésűt mi mifelénk van, látni nem lehet. Kár egy csepp vér érte. Területére nézve pedig olyan görbe ország, amit leírnom sem lehet, némileg hasonlítani lehet az úrdombi vidékhez. Mert a házak is olyan elszórtan vannak, mint ottan Úrdomb felett. Hanem templomot, azt erre nem lehet látni. Belgrádtól csak 12 kilométerre vagyunk, de ameddig jártam még templomot nem láttam...”

– Nagyapám hívő református volt – mondja a levél kapcsán Juliska – Ő volt a faluban a református közösség gondnoka. A pap akkoriban csak évente kétszer-háromszor jött a faluba, ezért helyette öregapám prédikált, sokszor a saját házában tartotta meg az istentiszteletet – magyarázza, majd tovább olvasunk.

„Bizony drágám a sírdombokat is sűrven lehet számlálni. De erre felé csak szerb és németek vannak, mert a németek voltak itt a fronton. Október 5-től 9– ig mi is erős tüzet adtunk (…) hogy mi volt ott, azt sok volna leírnom.”

Pál a szerb helyzetképről csak kíméletesen számol be feleségének, inkább lelkesíti őt, hogy tartson ki türelmesen és bízzon abban, hogy egyszer újra együtt lehetnek. Aztán végre válaszlevelekre is bukkantunk: Lina levele Palinak, amelyet szenteste írt. Nem csak az itthoni helyzetről tájékoztatta benne a távolban szolgáló urát, a katonatársakról is beszámolt, de rossz hírt is kellett közölnie.

„Tóth Pálné, Szécsiszentlászló, neje Tóth Pálnak, 1915-ben, december 24-én. 9. század tábori posta.

Szeretett kedves férjem, kívánom a felséges Istentől, hogy ezen soraim találjanak a legjobb és legfrissebb egészségben. (...) Csak az édesanyám bizony még mindig nagyon beteg, nem tudom, hogy mi lesz vele... A búzát betakarítottuk, ne búsulj, minden el van végezve... Kedves fiam, tudatom veled, hogy a Domján Pál és a Géczi koma is megjöttek máma 17 napra, de három nap tellett az utazásba. Bizony drágám, szegény Gyula báty és (...) elhaltak, most elmondták. (...)”

Aztán egy másik levelezőlapon írtakból az is kiderült, hogy bizony nem mindig érkezett meg az itthonról feladott levél.

„Kedves fiam, szívem mély fájdalmából tudatom veled, hogy én már három levelet küldtem, és te meg egyet se kaptál. Talán azt gondolod, hogy nem is akarok írni. Nagyon fáj a szívemnek, hogy te levelet nem kapsz, jól tudom, hogy nehezen várod. (...)”

– 56 évig voltak házasok a nagymamával. 10 éves voltam, amikor a papa 84 évesen meghalt. Rengeteg szép emlékem és sok képem van róla, mind félretettem őket – hajtja össze az egyik gyöngybetűs kéziratot Julija, és mutatja is a régi fényképeket.

Tóth Gizellával, Pál húgával is voltak levélváltások. – Gizella férjezett neve Jankó, ebből valóban következtehetünk arra, hogy Tóth Pál és Jankó Zsigmond ezáltal valamiféle sógorságot tartottak? Erre Zsigmond is utal leveleiben.

– Nem tudok erről biztosat mondani, de nem hiszem – mondja Julija. – Több Jankó nevezetű is volt akkor a faluban, és a Gizella férje nem abból a Jankó családból származott. A régi időkben szokás volt a közeli ismerősöket, szomszédokat, a távoli rokonokat sógornak, komának, ángyinak, nénémnek szólítani, függetlenül attól, hogy valóban rokonok lettek volna. Da az biztos, hogy mi a Jankó Zsigmondékkal közeli szomszédok voltunk és nagyon jó volt a családaink közt a kapcsolat – magyarázza Julija.

A levelek 1914 és 1920 között íródtak, az I. világháború alatti és utáni években. A közeli családtagok közti levelezéseken kívül számos egyéb levélváltást találtunk még: Szabó Kálmán, Vida Gyula, Pap Emília, Pongrác Sándor levelei mind szépen összetűzve őrzik az akkori világot. – Vajon ki rakhatta össze ezeket a leveleket, a nagymama vagy a nagypapa? – kérdezem Juliját. – Nem lehet tudni. Nagypapa nagyon pedáns ember volt, azt tudom, hogy tűzoltóparancsnok is volt, naplót is vezetett és egyébként is mindent megőrzött, ami számára fontos volt. Lehet, hogy a háború után ő maga rendezgette össze őket, majd rejtette el a padláson. Nem kizárt, hogy mást is lehetne még ott találni – mondja Juliska.

Lehet, hogy még egyszer ennyi levél van még odafent? Hamarosan kiderül. De az biztos, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Ahhoz, hogy pontos képet kapjunk a kapcsolatrendszerekről, a rokoni, baráti szálakról és főleg a levelekben foglaltakról, szakszerű kutatómunka szükséges. A leveleket le kell tisztogatni, ki kell válogatni, időrendbe kell szedni és egytől egyig elolvasni, megörökíteni. Julija elmondta, nem lenne ellenére, ha a levéltár feldolgozná az anyagot. De azt már ennyiből is tudni lehet, hogy ezzel az anyaggal egy újabb értékes kincse tárulhat fel a muravidéki magyarságnak, a goricskóiaknak.

 

 

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben