8°C
Tiszta
Páratartalom: 42%
Szél: 9 km/h
Előző alkalommal az információtechnológiához kötődő, határon túli magyar szavak világában tettünk rövid kirándulást. Ezúttal egy, az előzőtől nem túl messze álló témakörhöz, a távközléshez kapcsolódó szavak közül mutatunk be néhányat.
A különböző nyelvek szókincsbeli változásának egyik fontos „katalizátora” a technológiai fejlődés. Az elmúlt évtizedekben a legnagyobb mértékű fejlődés talán a számítástechnika, az informatika területén történt, ebből kifolyólag hatalmas mennyiségű új szó keletkezett a szókészletnek ebben a szegmensében. Mai cikkünkben néhány olyan – a témába vágó – szót vizsgálunk meg, amely a standard magyar szóalaktól eltérő változatban használatos bizonyos határon túli régiókban.
Mint az köztudott, a magyar nyelvközösség területi kiterjedése nem esik egybe Magyarország államhatáraival: őshonos magyarul beszélő közösségek a központi magyarországi régión kívül négy nagyobb (Szerbia, Románia, Ukrajna és Szlovákia) és három kisebb (Ausztria, Szlovénia és Horvátország) régióban léteznek. Az 1920-as trianoni békeszerződésből és azt követően az érintett országokban létrejött politikai- és államberendezkedésből kifolyólag a magyar nyelv a szétfejlődés útjára lépett.
Egy korábbi alkalommal már foglalkoztunk a magyar–szlovén és a szlovén–magyar szótárakkal. Az elérhető szótárakkal kapcsolatban akkor azt állapítottuk meg, hogy a szótárhasználó nincs könnyű helyzetben, amikor valami miatt szótárra lenne szüksége, hiszen a választék elég szűk, a szótárak pedig meglehetősen régiek. A közelmúltban azonban örvendetes hír látott napvilágot, miszerint bemutatták és a felhasználók számára is elérhetővé vált a Magyar–szlovén nagyszótár. Cikkünkben a szótárral kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat foglaljuk össze.
Jelen cikk szerzője több éve foglalkozik a magyar mint idegen nyelv oktatásával, és bizony nem kevés alkalommal hallotta azt a kijelentést a legkülönfélébb anyanyelvű diákok szájából, miszerint a magyar egy roppant nehéz nyelv. Ha az olvasók között akad olyan, aki magyarul nem beszélő ismerőseit próbálta már nyelvünkre tanítani, akkor jó eséllyel szintén találkozott efféle véleményekkel.
Sorozatunkban hónapról hónapra egy a nyelvekről vagy a magyar nyelvről szóló tévhitet igyekszünk megcáfolni. Mostani témánkkal kapcsolatban azonban az a furcsa helyzet állt elő, hogy a címben szereplő állítást legalább annyira tekinthetjük hamisnak, mint amennyire igaznak. De vajon hogyan is lehetséges ez a furcsa kettősség?
Előző alkalommal körüljártuk, hogy mennyiben tekinthető a magyar kis nyelvnek, és arra a megállapításra jutottunk, hogy beszélőinek száma és egyéb tényezők figyelembevétele alapján sem állja meg a helyét a magyar nyelv kis nyelvek közé történő besorolása. A magyar nyelvet ráadásul Magyarországon kívül is számos országban beszélik. Cikkünkben a magyar nyelvközösség területi és – ahhoz kapcsolódóan – a beszélők számszerű eloszlását vizsgáljuk meg.
Amikor a magyar nyelv jelentőségéről, presztízséről esik szó, a közvélemény tudatában valószínűleg az a leginkább élő álláspont, hogy a magyar a kis nyelvek közé tartozik. Az, hogy ennek a vélekedésnek mi lehet az oka, nehezen meghatározható. Bizonyára szerepet játszik benne az a tény is, hogy Magyarország területét és népességét tekintve valóban nem tartozik a legjelentősebb országok közé (a világ körülbelül 200 országa közül mindkét mutatóban valahol a 100. hely környékén található). De vajon a kis országhoz egyben egy kis nyelv is tartozik? Cikkünkben ezt a kérdést járjuk körbe röviden.
Az, hogy milyen könnyen vagy éppen nehezen tanulunk idegen nyelveket, az egyén szintjén rendkívül nagy változatosságot mutat. Vannak, akik gyorsan, (látszólag) játszi könnyedséggel elsajátítanak egy-egy idegen nyelvet, míg mások a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem boldogulnak velük, vagy esetleg teljesen leragadnak az alapoknál. Noha nyilván nem csak ez a két véglet létezik, de az biztos, hogy – sok más készséghez hasonlóan – a nyelvtudás megszerzésével kapcsolatban sem vagyunk egyformák, illetve az is könnyen belátható, hogy ennek okát többféle tényező befolyásolhatja. A témával kapcsolatban mégis fel-felbukkan egy „kulcsszó”, amellyel hajlamosak vagyunk a kérdést roppantmód leegyszerűsíteni: a nyelvérzék.
Az idegen nyelvek tanulása mindig is a sok időt és energiát igénylő tevékenységek közé tartozott. Ki-ki egyéni ambícióinak és szükségleteinek megfelelően vágott bele egy-egy nyelv elsajátításába, és persze mindig akadtak olyanok is, akik jól megvoltak csupán anyanyelvük ismeretével, nem kellett más nyelveket megtanulniuk. Felgyorsult, globalizált világunkban azonban kisebb vagy nagyobb mértékben, de szinte mindannyian egyre több nyelvvel kerülünk kapcsolatba, legyen szó akár privát, akár munkahelyi szituációról vagy bármilyen más élethelyzetről. A technológia azonban – az élet oly sok más területéhez hasonlóan – itt is segítő kezet nyújt, hiszen egyre több fordítóprogram, sőt már az élő beszédet valós időben fordító tolmácsszoftverek és -gépek állnak a rendelkezésünkre. De mindez vajon azt is jelenti, hogy a nyelvtanulás, a humán nyelvtudás hamarosan okafogyottá válik, ha a gépek ezt a területet is elhódítják az emberektől?
A gyerekek által talán leginkább kedvelt mesékben vagy rajzfilmekben a különféle állatszereplők emberi hangon szólalnak meg, emberek módján viselkednek. Noha mindez természetesen csak a fantázia világában történhet meg, mégis gyakran használjuk az „állatok nyelve” kifejezést. Az nyilvánvaló, hogy az állatok – a megfelelő hangképző szervek híján – képtelenek az emberéhez hasonló hangzó beszéd produkálására, ettől függetlenül kommunikálni azonban nemcsak az emberek, hanem az állatok is tudnak egymással (vagy éppen az emberrel). De nevezhetjük-e ezt a kommunikációt nyelvnek? Jelen cikkünkben ezt a kérdést járjuk körül röviden.
Bizonyára mindannyiunk számára ismerősen cseng Maugli vagy éppen Tarzan neve, akik a (kitalált) történet szerint India, illetve Afrika dzsungelében nevelkedtek, szüleiket, családjukat vadállatok helyettesítették, vadállatok módjára éltek, majd miután kapcsolatba léptek embertársaikkal, elsajátították az emberi nyelvet és többé-kevésbé az emberi társadalomba is beilleszkedtek. De szintén ebbe a sorba illeszthető a magyar Hany Istók legendája is, akinek alakját még Jókai Mór is megidézte a Névtelen vár című regényében.
A Muravidéken – az itt élők egy részének speciális, kétnyelvű helyzetéből adódóan – talán furcsának tűnhet, de a világ egy jelentős részén (főként Európában és Észak-Amerikában) az emberek nagy hányada abban a hitben él, hogy a két/többnyelvűség valamiféle ritkaság, a „normálistól” eltérő állapot. Leegyszerűsítve a dolgot: úgy gondolják, hogy az egy-egy adott országon belül élő lakosok zömében csak egy bizonyos nyelvet beszélnek, tehát egynyelvűek.
A nyelvről való gondolkodás, a nyelvvel való foglalkozás nem csak a nyelvészek kizárólagos joga. Eltérő mértékben ugyan, de a nyelvet használóknak – tehát tulajdonképpen minden embernek – vannak bizonyos elképzelései, nézetei a nyelvekről vagy éppen a saját anyanyelvéről. Ezzel a jelenséggel önmagában természetesen semmilyen probléma nincsen. A „laikus nyelvészkedés” az idők során azonban kitermelt néhány olyan állítást, amelyet sokan tényként kezelnek, annak ellenére, hogy a nyelvtudomány azokat már többször megcáfolta vagy éppen folyamatosan cáfolja. Egy ilyen példa az említett tévhitek közül a primitív és a fejlett nyelvek közti különbségtétel.
Talán nem nagy merészség kijelenteni, hogy az iskolai nyelvtanórák általában nem tartoznak a tanulók kedvenc tanórái közé. Ennek egyik oka az lehet, hogy a magyar nyelv helyesírási szabályainak elsajátíttatása elsősorban a nyelvtanórák feladata, és bizony ehhez a területhez sok esetben nem a legkellemesebb emlékek fűzik a jelenlegi vagy a hajdani diákokat. (Hogy miért van ez így, az akár egy külön cikk témája is lehetne.) A helyesírás azonban – kisebb vagy nagyobb mértékben – végigkíséri életünket, nem szabadulunk meg tőle az iskolai bizonyítványunk átvétele után sem.
