kele
perec1
garas1
63. évfolyam
29. szám
Megjelenés:
2019. 07. 18.
2919
 

Hiedelmek és tévhitek a nyelvről – A két- és többnyelvűség

A Muravidéken – az itt élők egy részének speciális, kétnyelvű helyzetéből adódóan – talán furcsának tűnhet, de a világ egy jelentős részén (főként Európában és Észak-Amerikában) az emberek nagy hányada abban a hitben él, hogy a két/többnyelvűség valamiféle ritkaság, a „normálistól” eltérő állapot. Leegyszerűsítve a dolgot: úgy gondolják, hogy az egy-egy adott országon belül élő lakosok zömében csak egy bizonyos nyelvet beszélnek, tehát egynyelvűek.

Az igazság ezzel szemben az, hogy ha a fenti megállapítás igaz lenne, akkor a világon beszélt nyelvek számának nagyjából meg kellene egyeznie a világ országainak számával. Noha a földön használt nyelvek számát lehetetlen pontosan megbecsülni (a különböző szakirodalmak általában valahol öt- és hétezer között határozzák meg), az könnyen belátható, hogy azok száma messze meghaladja a valamivel kevesebb mint kétszáz államét. A kétnyelvűség gyakoriságának alulbecsüléséhez az is hozzájárulhat, hogy az országok zömében csak egyetlen nyelvet ismernek el hivatalos nyelvként. Két vagy több hivatalos nyelve a világ országainak mindössze körülbelül egynegyedének van.

Egy további problémás, ugyanakkor alapvető kérdés, hogy mit tekintünk egyáltalán kétnyelvűségnek. (Ehelyütt nem fejtjük ki azt a további tényezőt, hogy a kétnyelvűség olyan típusait is szokás megkülönböztetni, mint például egyéni, közösségi és társadalmi kétnyelvűség.) A laikus vélemények többsége a kétnyelvűséget feltehetőleg valami olyan definícióval párosítaná, amely szerint kétnyelvű az a személy, aki két nyelvet egyformán magas (anyanyelvi) szinten beszél. Ez a meghatározás bár kielégítőnek tűnik, a gyakorlatban mégis igazi ritkaságnak számít. A kétnyelvűség pontos meghatározásáról még a nyelvészek között sincsen konszenzus, sőt aki jobban elmélyed a témában, az rövid idő alatt nagyszámú definícióval fog találkozni. Az egyik végponton nagyjából a fent említett (két nyelv szinte anyanyelvi szintű ismeretét megkövetelő) meghatározás áll, a másik végletet pedig olyan elméletek jelentik, amelyek a kétnyelvűséghez elegendőnek látják például csak az írott nyelv passzív megértését.

A kétnyelvűséghez esetenként olyan sztereotípiák is társulhatnak, melyek szerint a kétnyelvű beszélők nyelvhasználata nem elég magas szintű sem az egyik, sem a másik nyelvükön. Ezt a külső nézőpontot tovább erősíthetik a két nyelv között óhatatlanul előforduló váltások, keveredések. Mindebből egyenesen következhet az a vélekedés, hogy a kétnyelvűség inkább átok, mint áldás, hiszen a beszélő nem juthat el egy olyan magas szintű nyelvhasználatig, mintha csak egy nyelvet beszélne. Szerencsére – köszönhetően talán a globalizáció folyamatának és a kétnyelvűség földrajzilag elterjedtebbé válásának – az előbb említett álláspont egyre inkább visszaszorulóban van. Sőt mi több, egyre inkább nő azoknak a száma, akik kifejezetten előnyként és kivételes lehetőségként tekintenek arra, ha ők maguk vagy esetleg gyermekeik a kétnyelvűek táborát gyarapíthatják. Ez utóbbi nézetet osztom én magam is, és ezt igyekszem tanítványaimban is erősíteni.

MCSi Design
A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
Részletes leírás Rendben