Nyelv és történelem I. – A királynét megölni nem kell félnetek…

  • Nyomtatás
  • Közhelyszámba menő megállapítás, hogy az embert – néhány más tényező mellett – az emelte ki az állatvilágból, hogy birtokában van a nyelvnek, el tudja sajátítani azt és a használatára is képes. A történelem (legalábbis köznapi értelemben) szintén az emberekhez köthető, hiszen általában az emberiség múltját, az azzal való foglalkozást értjük alatta. A nyelv és a történelem összefonódásával kapcsolatban visszamehetünk egészen akár a bibliai időkig, hiszen sokunknak talán Bábel tornyának története idéződik fel először, amikor arra gondolunk, hogy a nyelv, a nyelvek hogyan befolyásolták az emberiség történelmét.

    Noha az említett történetre nyilván nem tekinthetünk történelmi forrásként, a múltba visszanézve számos olyan esetet találhatunk akár a magyar, akár az egyetemes történelemben, amikor a nyelv vagy a nyelvhez kapcsolódó jelenségek igenis valós (vagy vélt) alakítói voltak a történelemnek. Új sorozatunkban ilyen történeteknek eredünk a nyomába, kikacsintva kicsit a nyelvek és a nyelvészet világából, de attól mégsem túlságosan eltávolodva.

    Sorozatunk első részében egy viszonylag jól ismert esetet járunk körbe. Bánk bán és Gertrúd/Gertrudis királyné (II. András király felesége) a középkori magyar történelem legismertebb személyiségei közé tartoznak, elsősorban a magyar irodalom egyik, ha nem a leghíresebb drámájának, Katona József Bánk bánjának, illetve Erkel Ferenc azonos című operájának köszönhetően. Noha az irodalmi mű cselekménye nagymértékben fikción alapul, az tény, hogy 1213-ban a Bánk vezette összeesküvés résztvevői meggyilkolták a magyar királynét. Hogy kik voltak pontosan az összeesküvők, az még a mai napig sincs teljesen tisztázva. A lehetséges résztvevők között előkerül János esztergomi érsek neve is, illetve az ő elhíresült levele, és ez az a pont, ahol összekapcsolódik a nyelv(észet) és a történelem.

    „Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico” – írja János érsek latinul állítólagos levelében, amelynek jelentése: A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem. De biztos ez? Nem feltétlenül, hiszen az eredeti szövegben a központozás hiánya kétértelművé teszi a fordítást, egy kicsit más központozással a jelentés: A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem. Valószínűleg sokaknak ismerős a szállóigévé vált mondat, és jó eséllyel előkerül az iskolai nyelvtanórák során is mint a központozás fontosságát hangsúlyozó szemléltető anyag. És hogy mennyi az igazság ebben a jól hangzó történetben? Nagy valószínűséggel nem sok: ahogy Zsoldos Attila történész egy néhány évvel ezelőtti interjúban megemlíti, János érsek szinte biztos, hogy nem írt ilyen levelet, sőt alighanem a merényletkísérletről sem volt tudomása.

    Még ha a legendák körébe is tartozik az elhíresült levélhez kötődő történet, hatása mégis jelentős, nemcsak a magyar, hanem az európai kultúrtörténetre is. A mondat már 1235-ben megjelenik Boncognampo da Signa Rhetorica novissima című művében mint retorikai példamondat, de kísértetiesen hasonló epizódot olvashatunk a híres 16. századi angol drámaíró, Christopher Marlowe II. Edward című drámájában a király halálának körülményeihez kapcsolódóan.