Ülj le, egyes!

  • Nyomtatás
  • Szlovéniában büszkék lehetnénk a szlovén–magyar általános kétnyelvű oktatásra minden jó és rossz tulajdonságával együtt, melyek többé-kevésbé jellemzőek a szlovén iskolákra is. Mi, akik csak felületesen is követjük és ismerjük a nemzetiségi oktatást a szomszédos országokban, a muravidéki magyar közösség általános oktatásának minden bizonnyal nem esnénk neki „politikai kalapáccsal, csákánnyal”.

    Aztán felbukkan egy harmadosztályú politikus országos szinten (milyen jellemző: muravidéki), és követeli a kétnyelvű oktatás szlovéniai változatának alkotmányos felülvizsgálatát. Egyben tipikus politikuskodó stílusban „fenyegetőzik”, hogy üzelmeit folytatni fogja az európai bíróságon, ha nem tetszik majd neki a Szlovén Alkotmánybíróság álláspontja. Majd még képmutatóan hozzáfűzi, hogy neki az igazság és mindannyiunk jóléte, de elsősorban a gyerekeké az első. De amikor az iskoláról van a szó, a legtöbbször bebizonyosodik, hogy nem a gyerekek/tanulók jelentik a gondot, hanem a szülők, akik ilyen vagy olyan érdekeket követve a fiatal nemzedéket – mely többségében érdeklődő, szeret tanulni, kivált új dolgokat és tiszteli tanárait – kifogásként használják fel.

    Európában egyes adatok szerint valamivel több mint 50 millió ember él kisebbségben. Mindegyik kisebbségi közösség arra törekszik, hogy fiataljaik megtanulják anyanyelvüket és a többségi nemzet nyelvét. Egységes formula, hogy miként kell rendezni a nemzetiségi oktatást, nincs, de nagy valószínűséggel nem is lesz. Országonként különböznek a rendszerek, sőt van, amikor országon belül is teljesen eltérőek.

    Az osztrák állami szerződés 7. cikkelye alapján a karintiai szlovénokat és a burgenlandi horvátokat azonos jogok illetik meg. Így áll a nemzetközi szerződésben, mely Ausztriának csak 1955 után biztosította a függetlenséget, mert cimborált a nácizmussal. Karintiában a szlovén anyanyelven oktatás valóban elég jól rendezett az óvodától az egyetemig, hasonlóan a horvátoknak Burgenlandban, míg a stájerországi szlovénoknak nincs egy önálló oktatási intézménye sem. Valamint elég szép számban, évente átlagban mintegy 400 tanuló – a szlovén határnál Radgona térségében és Grazban – tanulja a szlovént, a szomszédok nyelvét. Viszont nem nemzetiségi vagy kétnyelvű iskolában, hanem önkéntesen. Szlovén tanfolyamokat szervez Stájerországban (a határmenti Laafeldben és Grazban) a 7. cikkely Művelődési Egyesület is.

    Semmi újat sem mondok, ha leírom, hogy a nemzetiségi oktatás a Rábavidéken egyelőre nem ad optimális eredményeket. Az utóbbi években ugyan a Szlovéniából érkező szakmai segítség révén észlelhető némi előrelépés és az aktuális tanévre is terveznek újításokat. De távol vannak a muravidéki eredményektől. A helyzet minden bizonnyal jobb lenne, ha Szlovéniában és a Rábavidéken minden egyéb mellett tudatosítanák, hogy a nyelvtudás (bármilyen banálisan is hangzik) „gazdasági kategória” is. Miért biztatják a Rábavidéken a szülők a gyerekeket, hogy tanuljanak németül? Világos: legalább ezer rábavidéki Ausztriában dolgozik, mellettük ott az autógyár, ahol a német a hivatalos nyelv. Komoly érdeklődés a szlovéniai munkavállalás iránt pedig egyelőre nincs, legalább is olyan, mely hatna a nyelvtanulásra. 

    Nagy eltérések vannak Olaszországban is, például Friuli-Venezia Giulia (Trieszt) és a venettói tartomány között, ahol több évig kiváló eredmények születtek kimondottan Živa Gruden legendás tanárnő miatt. Kitűnő oktatási rendszert harcolt ki viszont magának Ausztria segítségével a német kisebbség Észak-Olaszországban.

    De térjünk vissza Szlovéniába, ahol magyar és olasz kisebbség él. Az olasz közösségnek – történelmi tények miatt is – olasz tannyelvű iskolái vannak, a szlovént tantárgyként tanítják. Már rég megállapították, hogy ez a forma nem felelne meg a Muravidéken. Hogy miért, tudják a szakemberek (a jóhiszeműek) és a politikusok.

    És visszatérek a Muravidékre. A kétnyelvű általános oktatás néhány évtizedes újságírói és személyes (részben „családi” szemszögből is) követése után meg vagyok győződve arról, amit az első mondatban leírtam: büszkéknek kellene lennünk a muravidéki általános kétnyelvű oktatásra. Elsősorban az eredményeire a többihez viszonyítva. A kétnyelvű általános iskolákból érkeznek a későbbi értelmiségiek is, gazdagítva a szlovén kultúrtérséget is. Viszont nem ragaszkodnék a „bebetonozott” rendszerhez, hanem újraértékelném szakmai (de semmiképpen sem politikai) szempontok szerint. Az általános fejlődés újdonságai nélkül nem létezhet (és nem is szabad, hogy létezhessen) a kétnyelvű (és a szlovén) iskola sem. De az újraértékelés ne úgy történjen, hogy az oktatás területe a politikusok homokozójává váljon. Szlovéniában vannak szakembereink, akik interdiszciplináris módon, szélesebb látókörrel tudnák végezni ezt: Ljubljanában a Nemzetiségi Kutatóintézet, Mariborban a Magyar Tanszék szakemberei és a Muravidéken is számos gyakorló tanár kiváló hozzászólásokkal tudná szolgálni a megújulást. Azok is, akik nem beszélnek magyarul. És miért ne kapcsolnánk be a szomszédos szakembereket is?

    Alapos megvitatás és hiteles adatok feldolgozása után a nyilvánosságba olyan javaslatok és kezdeményezések kerülnének, melyeket a politikusok (de nem a politikuskodók, akik csak a rosszat keresnék) is megtárgyalhatnának, képesek látni az összehasonlítható előnyöket is. Összehasonlítási célokból miért ne néznénk meg a nemzetiségi oktatást a szomszédos országokban? Releváns adatokhoz úgysem juthatunk összehasonlítás nélkül.

    És a végén csupán egy retorikus kérdés: kit és miért zavarnak a muravidéki kétnyelvű oktatás eredményei?  Veszélyeztetve érzi-e magát valaki néhány tíz fiataltól, akik anyanyelvükön és többnyire még egy idegen nyelven beszélnek, ropják a magyar táncot, magyar színházi darabban szerepelnek vagy szlovén céget képviselnek Magyarországon? Ezt csak a „kockásfejű emberek” (1998-as Erd című regényem alcíme) nem értik meg.

    Ružič Ernest

    (A szlovén nyelvű levelet fordította a szerkesztőség.)