Nemzeties tánczvigalom
Az újságok tartalma régen is aktuális és sokrétű volt a politika, a gazdaság, a mezőgazdaság vagy a kultúra terén, de elsősorban nagy eseményekről, törvényekről, új találmányokról és felfedezésekről tudósítottak. A mai történészeknek, kutatóknak és minden múlt iránt érdeklődőnek fontos dokumentumok, a rég elfeledett információk forrásaként szolgálhatnak.
A kedves olvasóközönséget meghívjuk egy kis időutazásra, és megnézzük, hogy a régi (19. századi, 20. század eleji) újságokban milyen eseményekről számoltak be vidékünkön, mit tartottak elég fontosnak és érdekesnek ahhoz, hogy országszerte hírt adjanak róla és milyen közhasznú ismeretekkel látták el a népességet.
Hogy a cikkek átláthatóbbak és követhetőbbek legyenek, az újságokat megjelenésük alapján évtizedenként csoportosítottuk. Sorozatunkat kettő 1850 előttivel kezdjük: ez a Magyar Kurir (1786–1834) és a Regélő – Pesti Divatlap (1833–1848).
Elsőnek a Regélő – Pesti Divatlap 1845. február 20-án megjelent számába lapozunk bele. A hetilapot 1833–1848 között adták ki Pesten. Ebben jelent meg Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeménye 1845 márciusában.
A Vidéki szemle rovatban Jancsi tudósító az Alsó-Lendvai tánczvigalomról számol be, amihez az újság szerkesztője is hozzászólt (a szöveget az eredeti írásmóddal közöljük):
Nemzeties tánczvigalom. Casinói egyletünk által tánczvigalom adaték, mellyben vidékünk szépei, honi karton kelmékben tündököltek; de az urak ellenben egy kettőt kivéve, szégyenlem megvallani,
frakkban borongtak; júj be irtózom, ha reá gondolok, mert én zekében valék.*) — No de az is igaz, hogy honi kelmét nem kaphatván, magyar szabású öltönyhöz, a lelkes magyar ifjak, kénytelenek voltak e bosszantó ruhában eljárni a csárdást.**) Egyébiránt a társalgás egészen, a táncz nagyobbára magyar volt. — A bejött pénz-összeget jó czélra szántuk, de miután költségünket levonva csak két font gyertya maradt fölöslegül, meghiusult szándokunk; no de a jó akarat nem hiányzott.
*) Jól tette ön. — A szerk.
**) De azt csak nem teszszük fel, hogy ezen uraknak legalább külföldi posztóból készült magyar ruhájuk ne volna. — A szerk.
